Középiskolás koromban ismertem meg E.Sz.-t, akkor én már tudtam, ki ő, ő talán soha nem hallott rólam korábban. Ez engem nem akadályozott meg abban, hogy odamenjek hozzá, és elmondjam, mi a közös bennünk. Aztán néhány óra múlva már egymásba voltunk gabalyodva, persze csak úgy lájtosan, konkrétan csókolóztunk. Ifjú voltam és naiv és nagyon rajongó, mivel ő számomra kvázi példakép volt már korábban is, meg még néhány évig biztosan. Alaposan beleszerelmesedtem és azt hittem, neki is hasonló érzelmei vannak. Persze kiderült, hogy nem, és én bizony sokat sírtam miatta.
Egy évvel később újra egymásba gabalyodtunk kicsit, de akkor már nem voltam annyira naiv és nem reménykedtem annyira, hogy szeret. Ennek ellenére próbáltam a közelében maradni, minél szorosabb kapcsolatban lenni vele. Voltak komoly beszélgetéseink, és az egyik ilyen alkalmával kiderült, hogy ő "veszélyesnek" tart engem, pontosabban a közelségemet, és azért nem jön (szó szerint) a közelembe, mert túl nagy hatással vagyok rá. Hogy ez miért volt baj, nem tudtam, azóta sem tudom, de lehet, hogy egyszer még megkérdezem. Azt is megtudtam akkor, hogy miért nem jövünk/jöttünk össze.
Később évekre eltűnt a szemem elől, alig tudtam róla valamit. Aztán újabb néhány év eltelt, és egyszer összefutottunk és nagyon megörültünk egymásnak. Telefonszámot, e-mail-címet cseréltünk, és sokáig elég intenzíven tartottuk a kapcsolatot. Most olvastam újra a korábbi levelezésünket, amiből kiderül, hogy nagyjából hetente írtunk egymásnak, illetve ha kimaradtak levelek, akkor telefonon beszéltünk nagyon gyakran, nagyon sokat. És ezek a beszélgetések mindig jó hangulatúak voltak, mert E.Sz. mindig tudta, hogy lehet engem felvidítani, és ha rossz kedvem volt, azt telefonon keresztül is megérezte, és tett róla, hogy vidámabb legyek. Ez az időszak elég intenzív volt, de nem találkoztunk, csak telefon és e-mail volt.
Aztán jött a család, és mi újra eltűntünk kicsit egymás látóköréből. Nem teljesen, egy-két sms azért érkezett és ment, tudtuk, ha gyarapodott a család, a fő dolgok megvoltak. Aztán amikor munkahelyet váltottam, újra jelentkeztem nála és kicsit gyakoribbak lettek az e-mailek. Már volt megbeszélt "randink", amit én azért mondtam le, mert épp nagyon magam alatt voltam, amikor K.P. majdnem lebukott otthon, és nem akartam E.Sz.-nek magyarázkodni, és tudtam, hogy csak kínlódás lenne a beszélgetés. Ennek már több hónapja, és az elmaradt randi ott lebegett a fejünk fölött és muszáj volt előbb-utóbb "lecsapnia". A múltkor összefutottunk és ez eldöntötte a "sorsunkat". Ideje volt.
Az intenzív időszakunkban egészen komoly és hosszú leveleket váltottunk. A kapcsolatunkat soha nem beszéltük meg, nem tisztáztuk, hogy mi miért történt úgy, ahogy, viszont egy-két félszó, félmondat sok mindent elárult. Bennem legalábbis sok minden tisztult, és talán úgy is fogalmazhatnék, hogy sok mindent "megbocsátottam" neki, bár soha nem tudtam haragudni rá, tehát megbocsátani sem kellett. Úgy tűnik, bizonyos szempontból ő még mindig "rajongásom tárgya" :). Meglátjuk, mi lesz, fogjuk-e ismételni az ilyen ebédszüneteket. Én nagyon szeretném, mert a társaságában mindig jól érzem magam, és egy-két szóval is fel tud tölteni.
