Ma reggel nagyon nem volt kedvem felkelni, már azt is eldöntöttem, hogy én bizony ma "elalszom" vagy "lekésem" a vonatot és később érek be. Erre a gyerekeim már hajnalban fel akartak kelni, ha meg már ébren voltak, mindegy volt, ha én is kelek, és indulunk időben.

Reggel nem akartam K.P.-vel sem találkozni, de persze pont ma ő is elérte a vonatot, véletlenül sem késte le, mint oly sokszor, így nem tudtam elkerülni. Elég morcos voltam, látta is rajtam, de nem kérdezte, miért vagyok morcos. Aztán beszélgetés közben kissé megenyhültem, és egész tűrhető hangulatban értem be az irodába.

Itt aztán rögtön belecsaptunk a lecsóba, nem is tudtam online lenni jó sokáig, de érdekes módon K.P. azt sem kérdezte meg, hol voltam órákig. Én meg nem számoltam be róla. Egész nap jövök-megyek, megbeszélek, jönnek hozzám, hívnak telefonon, közben igyekszem végezni a munkámat, amihez nem igazán jutottam még hozzá. Egy-két szót váltunk, de nem erőltetjük a beszélgetést, valószínűleg neki is dolga van. Nekem ma mindenesetre sokkal jobb a kedvem, mint tegnap volt, de azért azt a tegnapi napot egy jó ideig még nem fogom neki elfelejteni. Az fájt a legjobban, hogy először felvetette az ötletet, elhúzta előttem a mézesmadzagot, majd a következő mondatában le is mondta, számomra elfogadhatatlan magyarázattal. Én persze nem kezdtem el hisztizni, teljesen higgadtan fogadtam a dolgot, és ő meg valószínűleg azt hitte, hogy egyetértek vele, pedig egyáltalán nem. Úgyhogy minden bizonnyal halvány lila gőze nincs arról, hogy én tegnap és ma reggel is rá voltam morcos, ha el kezdenék beszélni róla, nem is értené, mi a bajom. Jobb lett volna, ha fel sem veti, hogy találkozhatnánk, nyugodtabb lettem volna tegnap és ma sem lenne olyan hiányérzetem.