Gyerekkoromban nagyon maximalista voltam magammal szemben, jó akartam lenni, sőt a legjobb. Igazából nem az volt a célom, hogy másokat legyőzzek, hanem az, hogy mindenből a legjobb eredményt érjem el, ötös legyek, versenyre mehessek. Egy ideig jól működött a dolog, tényleg jó voltam mindenben, szinte mindig kitűnő voltam, hajtottam minden órán. Aztán lassan rájöttem, hogy ez nem lesz így jó, nem ez a lényeg, nem kell nekem mindenben jónak (a legjobbnak) lenni. Az egyetemen már nem vártam el magamtól a kitűnő eredményt, de így is mindig négyesnél jobb volt az átlagom. De nem gondoltam magamról, hogy különleges lennék, zseni lennék, egyszerűen csak elég könnyen tanultam meg dolgokat.
Az utóbbi időben akárhová kerültem, valahogy mindig az jött le nekem, hogy jobb vagyok másoknál. Miben? Talán semmi másban, csak a felfogóképességem és a tanulási képességem jobb. A munkahelyemen hetek alatt a legjobbak közé kerültem, amit persze mások nehezen tudnak megemészteni, de ez a főnököket nem akadályozza meg abban, hogy tőlem kérjenek tanácsot, engem vonjanak be a különböző témájú megbeszélésekbe. Ha képzésre kell mennem, szinte biztos, hogy a legjobb (vagy közel legjobb) eredményt érem el, amíg mások 60-70%-ra teljesítenek, én 90% fölött. És ezért nem szakadok meg, egyszerűen csak ugyanúgy tanulok, ahogy egyetemista koromban is tettem, csak sokkal kevesebb időm van rá. Továbbra sem érzem úgy, hogy több vagy jobb lennék másoknál, de rendszeresen tapasztalom, hogy most már mások is elvárják tőlem a jó teljesítményt. Amíg tudok teljesíteni, nincs is baj. Meg amíg nem szállok el magamtól emiatt.
