Néhány hónapja történt, hogy a folyosón összefutottam kedves nyugdíjas kollégámmal. A lépcső elég szűk, ketten nem férünk el egymás mellett, ezért ő megállt, hogy elengedjen és közben érdekesen nézett. Rákérdeztem, mit néz annyira, mire ő az mondta: "Csak csodállak".

Lehet, hogy máskor tolakodásnak vettem volna ezt a megjegyzését és a nézését, de akkor nem voltam túl jó passzban, és irtó jól esett, hogy valaki ennyire "oda van értem", bár tudom, hogy ez a kollégám szinte minden nőhöz így viszonyul.

Az eddigiek alapján azt gondolhatnánk, hogy ez a poszt a férfiak vadász-szenvedélyéről fog szólni, pedig nem. A nőkéről, vagyis inkább az enyémről. Mert hogy van, az nem kérdés. Ha nem lenne, akkor nem szeretnék mindig mindenkinek (vagy majdnem mindenkinek) tetszeni, és nem örülnék neki, ha egy férfiból ilyen hatást váltok ki. Pedig örülök, akkor is, ha egyébként az a férfi számomra nem "célpont". De szeretem "gyűjteni a skalpokat", és élvezem a vágyakozást a szemükben. Persze ha nem akarom igazán meghódítani az illetőt, akkor csak óvatosan "riszálom magam" (nem kell szó szerint venni, ez nem jellemző rám), nem adok egyértelmű jeleket, csak egyszerűen kihúzom magam és mosolygok. Ha viszont tényleg kell nekem az a pasi, akkor a jelek sokkal egyértelműbbek lesznek, és tudni fogja, hogy ez bizony már felhívás keringőre. Na ez utóbbi ritkán fordul elő, mert én sem szeretek több vasat tartani a tűzben, de az előző viselkedés nálam elég gyakori, és ezt annak tudom be, hogy mindig szükségem van az új hódításokra, tehát él bennem a vadász-szenvedély. Ettől érzem magam igazán nőnek, és ha pozitívak a visszajelzések, az önbizalmam is nagyobb lesz. Igaz, hogy elsősorban a saját magam elfogadása kell, de abban, hogy békében legyek a tükörképemmel, segítenek a visszajelzések.

Baj ez? Szerintem nem, ha nem űzök belőle sportot :).