Holnap lesz a születésnapja annak a fiúnak, aki valamiért épp ma jutott eszembe, és akiről már sok éve nem tudok semmit.

Végzős voltam a középiskolában, ő egy évvel alattam járt. Reménytelenül beleszerettem, miközben ő valaki másba volt szerelmes. Én csak hallgattam a rajongását, és legszívesebben sírtam volna. De jó barát voltam, ezért mindig meghallgattam. Aztán valahogy elmúlt nála a szerelem, és még több időt töltöttünk együtt. Sokat beszélgettünk, együtt ebédeltünk, néha tanultunk is, politizáltunk. Városi diákelnök akart lenni, elvittem egy igazi politikushoz, hogy segítsen neki, hogy kell kampányolni. Elmentünk együtt a városi rendezvényre, akkor találkoztam az apukájával, bemutatott neki. A ballagásomra piros szegfűt hozott. Utáltam a piros szegfűt, szerintem direkt csinálta.

Érettségi után elmentünk moziba. Akkor megtört a jég, mozi után megfogtam a kezét. Láttam az arcán a megkönnyebbülést, hogy nem neki kell kezdeményezni. Szerintem nem mert, nem hitte el, hogy szeretem. De utána végig mosolygott.

Nyáron dolgozott, oda tudtam neki telefonálni, fülkéből persze. Ha ráért, jött. Sétáltunk, csókolóztunk, beszélgettünk. Máig emlékszem, ahogy ültem az ölében és csak összebújtunk. Néhány hétig tartott, nagyon szép volt. Aztán én kollégiumba kerültem, és csak kéthetente jártam haza, amikor vagy ráért, vagy nem. Ezért elég hamar rájöttünk, így nem fog működni. De barátok maradtunk, és lelkesen írtuk a leveleket egymásnak. Aztán következő nyáron újra megpróbáltuk, de megint csak nem működött. Továbbra is csak a levelek közlekedtek, bennük a szerelmi életünk tárgyalása. Egyszer meglátogatott a kollégiumban, jó volt újra látni.

Néhány év múlva találkoztunk újra, és akkor rájöttünk, hogy mi addig nem nyugszunk, míg le nem fekszünk egymással. Akkor nyáron megtettük. Talán nem kellett volna, hiszen vannak olyan vágyak, amelyek jobb, ha nem teljesülnek be.

Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, aztán ha jól tudom, megnősült és elköltözött. Azóta nem tudok róla. Remélem, igazán boldog. Megérdemli.