Muszáj elmondanom, akkor is, ha tudom, nem fogod olvasni. Hiába is olvasnád, úgysem értenéd, angolul nem tudok így fogalmazni. Ezért sem küldöm el, legalábbis egyelőre. De muszáj kiírnom magamból.

Szeretlek. Ezzel a szóval óvatosan kell bánni, mert sokan félreértik, de én tényleg szeretlek. Nem lángoló szerelemmel, hanem valamiféle szeretet-szerelem egyveleggel. Fontos vagy nekem. Nem tudom, miért alakult így, nem is értem az egészet, de jó így. Csak nagyon hiányzol. Szeretném látni a szemeidet, a mosolyodat, érezni az érintésedet, látni, mennyire élvezed az életet. Szeretnék sétálni, úszni veled, hozzádbújva aludni, nagyokat beszélgetni. De messze vagy, és nem tudom, lesz-e még rá valaha lehetőségem. Szükségem van rád.

... folyamatosan körülötte járnak. Úgy viselkedem, mint egy szerelmes tinédzser. Pedig erről szó sincs. Lehet, hogy azért hiányzik annyira, mert tudom, hogy nagyon kicsi az esélye egy találkozásnak? Az is lehet, hogy soha az életben nem fogom személyesen újra látni. Ettől aztán még jobban kell nekem. Tiszta lüke vagyok, csak álmodozom arról, milyen lenne találkozni, meg visszapörgetem a korábbi alkalmakat, percről percre. De ezzel egyáltalán nem lesz jobb, sőt. Még rosszabbul érzem magam, úgy, mint egy gyerek, akitől elvették a játékát.

Délelőtt a gyerek fárasztott le eléggé, délután meg a munka. Az utóbbi időben nem volt jellemző, hogy órákig kell a gép előtt ülnöm, bámulnom a képernyőt és még gondolkodni is, meg persze írni okosakat. Az agyam már így is napok óta kattog, most a kattogás egy részét "papírra vetettem", ennek azért örülök. De kifacsart rendesen, ennek már nem annyira. Azért túlélem, muszáj, hiszen lesz még pár ilyen nap. A munka jó, főleg ha sok van :).