Nem vagyok egy társasági ember. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretek társaságba járni. Inkább azt, hogy nem szeretek megfelelni az emberek elvárásainak, nem teszek dolgokat csak azért, mert elvárják tőlem.
Olvasgatok sokféle blogot, és néha eléggé felmegy bennem a pumpa, amikor látom, emberek hogy viselkednek. Kiakaszt, amikor különböző babás blogokban az olvasók nyaliznak anyukának-apukának, és sorba jönnek a "imádnivaló gyerekek!", "jaj, de gyönyörű", "a lányok összepisilik magukat utána", "ilyen gyönyörű gyereket még nem láttam" és hasonló megjegyzések. Persze, szép az a gyerek, szó se róla, de azért nem leszek szerelmes más gyerekébe, ott vannak az enyémek, beléjük vagyok szerelmes :). Attól meg aztán végképp kiakadok, amikor azt írják, hogy "más gyereke nem szokott tetszeni, de a tied..." és itt jön a nyalizás ezerrel. Azt hiszem, megőrülnék, ha én is ilyen megjegyzéseket kapnék a gyerekeimre, mert ez minden, csak nem őszinte. Ha azt mondják rájuk, hogy "de édesek", meg "milyen aranyosak", így ömlengés nélkül, az nagyon jól esik, mert őszinte. De az ömlengéstől megőrülök és nem vagyok rá hajlandó.
Ahogy arra sem vagyok hajlandó, hogy szintén babás blogokban a szülőt kezdjem ajnározni: "te vagy a példaképem!" - mondják ezt egy huszonéves anyukának bőven harmincon túl, vagy "nagyon jó anya vagy!", csak mert egy problémát jól megoldott. Édes istenem, hát ebben az országban annyi, de annyi jó anya van, miért kell egyeseket kiemelni és tömegével áldozni előttük? Meg van a magam véleménye, és persze, ha valaki valamit jól csinál, akkor valószínűleg meg is mondom neki, de nem fogom a fenekét is kinyalni csak azért, mert alapvetően jól csinálja azt, ami a dolga.
Nem virtuálisan is igaz rám, hogy nem ajnározok senkit csak azért, mert mások azt teszik. És egy társasághoz sem ragaszkodom, ha úgy látom, hogy ők nem ragaszkodnak hozzám. Nem tapadok senkire, nem nyalizok senkinek csak azért, hogy befogadjanak. Ha nem kellek, hát nem kellek. Ha nem kíváncsiak rám és a gyerekeimre, akkor én sem leszek rájuk kíváncsi és meg van oldva a dolog. Van néhány ember, akikhez ragaszkodom, és ők is hozzám, és ezzel meg vagyok elégedve.
Az elvárásoknak akkor sem tudok megfelelni, amikor pl. a szomszéd fiúról van szó, aki enyhén értelmi fogyatékos. Nem nagyon, csak kicsit. Elfogadom őt, nincs semmi bajom vele. De ne várja el tőlem senki, hogy csak azért jópofizzak vele, mert olyan, amilyen. Attól, hogy valami nem stimmel vele, nem fogok a "szia, hogy vagy?"-nál tovább menni, ha épp nem érdekel vele kapcsolatban semmi. És nem fogok neki örülni, amikor rámtöri az ajtót kopogtatás nélkül, mert attól, hogy kicsit le van maradva, még tudnia kell, hogy belépés előtt illik kopogtatnia (a fiam már két éves kora óta tudja, nem hiszem, hogy ez a srác számára nehézségekbe ütközne).
Nem jellemző rám, hogy jópofizzak, mert elvárják. Antiszociális vagyok és kész. Akinek nem tetszik , az nem áll velem szóba. Ki fogom bírni :).
