Úgy döntöttem, nem megyek bele olyan kapcsolatokba, ami már az elején szenvedés. Ennek köszönhetően valószínűleg megsértettem valakit, aki nem örült neki, hogy én nem szoktam őt felhívni, de mondtam, hogy nagyon drága a külföldi hívás, nem fér bele a költségvetésbe. Erre ő: te nem hívsz, de én hívjalak? A következő mondatomra elköszönt: nem én kértelek, hogy hívj, a te döntésed volt. Na ez nyilván nem tetszett neki, de nem érdekel. Azóta az ismerőseim közül is töröltem, nem volt ennek a dolognak így semmi értelme.

A másik - egyébként nagyon szimpatikus - férfinak is elmondtam az első komolyabb beszélgetésünkkor, hogy én nem fogok vele templomba járni, meg minden nap imádkozni, erre ne számítson. Azt mondta, semmi gond, nem fogja forszírozni a dolgot. Ezek után nagyon jót beszélgettünk. Hogy lesz-e folytatása, nem tudom, ha nem jelentkezik, akkor valószínűleg mégis gond. De ezt muszáj már az elején tisztázni, mert később parttalan vitákhoz vezethet. És annyira nem vagyok én rászorulva egy kapcsolatra, hogy már a legelején tele legyek kompromisszumokkal.

Az az érzésem, a férjem nem hiszi, hogy komolyan gondolom a válást. Folyamatosan olyan érzésem van, mintha szeretné az egészet elkerülni. Képtelenség leülni vele és megegyezni. Azt hajtogatja, hogy ellenséges vagyok, de persze hogy idegesít, hogy nem történik semmi. Én nem vagyok hajlandó kötelességből mosolyogni. Ha egyszer nem szeretem, akkor nem szeretem. Pont. A gyerekek miatt elviselem a jelenlétét, de ne várja el, hogy örüljek neki. És előbb-utóbb fel kell fognia, hogy akármennyire is övé a lakás fele, jelenleg én élek benne a gyerekekkel, és neki ehhez alkalmazkodni kell, és nem úgy viselkednie, mintha ő is ott lakna. Nem lakik ott. Ha ő úgy gondolja, hogy szívességből költözött el, akkor mondja azt, hogy menjünk el onnan. El fogunk menni. Igaz, utána nem fogja zsebre tenni, amit az összes ismerőstől és rokontól kapni fog, ha kitúrja a gyerekeit a házból, de ez már legyen az ő dolga. Amíg nem mondja, addig nyilván nem fogok elköltözni. De ha sokáig szórakozik velem, akkor elmegyünk, aztán fizetheti a gyerektartást, mint egy katonatiszt. Semmi szükségem nekem most erre a harcra. Leginkább egy kis testi és lelki kényeztetésre lenne szükségem, ebben nem igazán van részem mostanában. Neki tökjó dolga van, kiszolgálják, szeretik, ne várja el, hogy én is ezt tegyem. Semmi közöm hozzá, csak az a papír, amitől nagyon hamar szeretnék megszabadulni. De folyamatosan keresztbe tesz, és ez idegesít.

Több mint egy hétig, ha egy bizonyos hangjelzéssel jött egy üzenet a telefonra, beleállt a görcs a gyomromba, pedig az eszemmel tudtam, hogy ő nem lehet az. Mégis minden alkalommal ez történt. Mostanra ez talán elmúlt, bár tudom, nincs még teljesen vége, lesznek még utóhatások, de úgy érzem, ez ellen már kellőképpen felvérteztem magam. Most más miatt van gyomorgörcsöm: nem tudom, mikor tudunk végre megegyezni a férjemmel és hivatalosan is elválni. Idegesít a jelenléte is. De amíg nem hivatalos az egész, addig nem nagyon tudok ellene mit tenni. Szerencsére, túl sokszor nem jön, de az épp elég ahhoz, hogy ideges legyek. Pedig már kezdett helyrejönni a lelkivilágom. Most jó lenne egy kis egyedüllét. Nyugis, csendes egyedüllét. Ha már nem érezhetem magam szeretve, akkor kicsit hagyjon békén mindenki.

Nehéz elhinni, hogy megtalálom majd a szerelmet. Nehéz elhinni, hogy megbízható emberrel fogok összefutni. Nehéz elhinni, amikor valaki azt mondja, szeret engem. Nehéz komolyan venni, amikor valaki azt mondja, szeretne boldoggá tenni. Nehéz elhinni, hogy valaki szépnek lát. Most mindenben nehéz hinni.

Ebből a kapcsolatból egy valamit nagyon megtanultam: türelmesnek lenni. Én még ennyit nem vártam senkire és semmire, soha nem voltam ennyire türelmes, toleráns. De lassan kezd betelni a pohár. Sok mindent elviselek, ha valakit szeretek, de azért vannak határok. Két napja komoly gyomorgörcsöm van, és nem tudom, mi lesz a folytatásban. Jövő héten külföldön leszek, amikor visszajövök, azt hiszem, biztosat tudok mondani. Most nem érzem jól magam.

Pénteken nap közben volt félreértésünk, ami most kivételesen nem az én angol tudásomból (illetve annak hiányosságaiból) adódott, hanem abból, hogy nem volt túl jó kedve, és figyelmetlenül olvasott. Aztán letisztáztuk a félreértést, ami neki nem volt elég, fel is hívott, hogy még egyszer megbeszéljük. Aztán azt mondta: "szeretlek". Igen, én is, azt hiszem, belezúgtam :).

Az üzenetváltások után autóba ült és elindult haza, ahova most egyáltalán nem volt kedve menni. Másnap reggel jelentkezett nagyjából fél útról és mondta, hogy pihen egyet, nem megy tovább, csak ma reggel. Este küldött két olyan képet, amitől megint csak ellágyultam, mert annyira ő van rajta és annyira szerethetően, hogy legszívesebben utánarepültem volna. Na persze ő is örült az általam küldött képeknek :). Ma reggel tovább utazott, szerintem estére hazaér. Nagyjából két hétig lesz otthon, talán hamarabb tud jönni, de ez nem biztos. Itthon hagyta rám az üzletet, lesz mit intéznem, de közben persze ott a munkám és a gyerekek is, akiknek őszi szünet lesz a héten. De megoldom persze :). És állandó kapcsolatban leszünk, így ki fogom bírni. Remélem, hogy időben jön, mert november közepén én utazom el egy hétre, előtte azért jó lenne néhányszor találkozni.

Én eddig azzal a megnyugató tudattal éltem, hogy ha már itt indít üzletet, akkor itt akart barátnőt is és belém botlott.

Ehhez képest tegnap kiderült, hogy nem így van ám. Ő már mindent le akart zárni itt Magyarországon, amikor belém botlott, és mivel a helyzetem miatt (állás, gyerekek, férj) úgy gondolta, én nem tudok hozzá költözni, ezért jött ide és indított egy új üzletet. Hú bameg, ez ijesztő. Éreztem én, hogy ezerrel segítenem kell mindenben, amiben tudok, hát ez most kétezerrel segítésbe megy át. Jajj.

Sokszor csak ülök és nézek ki a fejemből, és még mindig nem hiszem el, hogy van valaki, akinek így kellek, ahogy vagyok és pont én kellek és nagyon. És most már jelét is adja az érzéseinek, egyre inkább kinyílik. És én is, most már merem vállalni az érzéseimet. Olyan jó, hogy van és hogy itt van.

Milyen furcsa, amikor az ember folyamatosan változik, az emberek is változnak körülötte. Egyesek eltűnnek, mások fontosabbá válnak, újak jelennek meg. Rendszerint azok tűnnek el, akiknek a változás már nem tetszik.

Ilyen pl. J., aki több mint 10 éve ismer, de ezen a nyáron már nem tud hova tenni. Egyszerűen nem érti, hogy nem ugyanaz az ember vagyok, mint 10 éve vagy mint fél éve (hiszen januárban még nem volt semmi gond). Nem tudja elfogadni ezt a változást, mert neki nem tetszik. Nekem viszont igen, így fájó szívvel, de el kell őt engednem, ha menni akar. Megmondom őszintén, már nem szívesen beszélgetek vele, mert nem vesz komolyan, a szemembe nevet, ha a barátomról beszélek, akit ő csak "boyfriend"-nek hív, így idézőjelekkel. Nem hiszi el, hogy komolyan gondolom ezt a kapcsolatot. Tegnap volt az, amikor írt nekem, hogy három hete nem hallott rólam, mi van velem és a barátommal. Írtam neki, hogy meglátogattam, most meg ő van itt. Erre besértődött, hogy ott voltam a városban, és nem találkoztunk. Mondtam, hogy ne haragudjon, de ez a két nap nem róla szólt. Hogy én mit éreznék, ha ő itt lenne és nem találkoznánk? Mondtam, hogy ha a barátnőjével töltene itt két napot, nem lennék mérges. Erre nem tudott mit mondani. Azt kérte, töröljem őt a facebookon az ismerőseim közül. Mondtam, hogy én nem teszem meg, ha nincs szüksége rám, akkor tegye meg ő. Egyelőre nem tette. Nem tudok mit tenni vele. Ha nem fogad el így, akkor tudomásul veszem, és nem keresem a társaságát.

Tipikus pasi, aki nem érzi, hogy valaki aggódik érte, és nem foglalkozik vele, hogy egy rövidke mondatot írjon: megérkeztem, jól vagyok. Értem én, hogy sok a dolga, de ennyi talán beleférne.

Na mindegy, a lényeg, hogy itt van, és miután mindent elintézett, éjfélkor közölte, hogy akkor ő most meglátogat engem. Erre nem számítottam, de egyáltalán nem tiltakoztam :). Nagyjából egy órát töltöttünk együtt, ami után én még órákig éreztem magamon az illatát, és ettől még reggel is jó kedvem volt. Sőt, igazából még most is azon mosolygok magamban, hogy ott volt velem, 1000+ km levezetése után még jött, hogy lásson. Olyan jó, hogy végre itt van.

Pénteken egyszercsak fogtam magam és kimentem a repülőtérre, felültem egy gépre, és amikor leszálltam, egy hatalmas virágcsokorral várt rám... Együtt töltöttük a két napot, jóban-rosszban. Többször nézett rám hatalmas szemekkel és mondta, hogy "nem hiszem el, hogy itt vagy". Pedig ott voltam :). Kicsit beleláttam az életébe, jobban megismertem, jobban értem, mi miért történik. Remélem, hogy segít abban, hogy jól alakuljon minden. Néhány nap és itt lesz újra...