Ezen a héten jó néhányszor belefutottam a kollégák pofátlanságába. Én hivatalosan fél 9-re járok dolgozni, a többiek 8-ra (természetesen tovább is tart a munkaidőm). Amikor jövök negyed 9 - fél 9 között, minden áldott reggel több kollégával is találkozom, akik szintén akkor jönnek. És annyit nem mondanak, hogy "bocs, késtem" vagy valami magyarázat. Teljesen természetesnek veszik, hogy akkor jönnek be. Amikor meg valamit meg kellene csinálni, akkor "nem érek rá, mert sok a dolgom". Hát basszus nekem is. Mások helyett dolgozom egy hete. A hócipőm tele van, mert így is egy csomó olyan dolgot én csinálok, amit másoknak kellene, de mire megérti, mit akarok, már régen készen vagyok vele. És még neki áll feljebb, ha számon kérem. A rohadt életbe, legszívesebben nekimennék egyik-másiknak (az előbb össze is vesztem egyikükkel). Mit képzelnek az emberek magukról? Mégis mit?  

Beszélgettem B.D.-vel utolsó itteni munkanapján. Kicsit furcsa volt, mert az utóbbi időben túl sokszor nem találkoztunk, néhányszor beszéltünk csak telefonon. Olyan régen nem történt már semmi közöttünk, hogy én szinte lezártnak tekintettem ezt a dolgot, és próbáltam az egészet barátságként felfogni. Erre B.D. olyan kijelentéseket és ígéreteket tett a legutóbbi beszélgetésünkkor, amiből arra következtettem, hogy ő szeretné még folytatni. Én meg igazából nem bánnám, de nem élem bele magam egyelőre. Meglátjuk majd, hogy alakul. Szerinte könnyebb lesz úgy, ha már nem leszünk kollégák. Lehet, hogy igaza van.

Az utóbbi hónapokban úgy járok dolgozni, hogy autóval jövök, ameddig tudok, leteszem a kocsit egy P+R parkolóban, majd felülök a vonatra (amelyik éppen jön) és bemegyek a metróig. Később járok dolgozni, így általában 8 körül szoktam vonatra ülni. Tegnap esett kb. 3-4 cm hó, aminek örömére az emberek nagy része letette az autót (gondolom, féltek), ezért én nagyon gyorsan tudtam jönni, nem kerültem dugóba. Viszont a vonatok 20-25 percet késtek (mi lesz itt 25 cm hónál????). Így aztán háromnegyed 8 magasságában arra a vonatra sikerült felülnöm, amivel K.P. is utazott. Nyár óta nem láttam, most is csak leszállás után. Rápillantottam, ő is rám, aztán mentünk két különböző irányba. Megnyugtató, hogy nem dobbant meg a szívem, amikor megláttam :).

Az elmúlt hetekben elég nagy stresszben voltam, részben a munkahelyi gondok miatt, részben pedig azért, mert otthon semmiféle támogatást nem kaptam. Úgy tűnt, a férjem számára az én problémáim nem problémák, és nem is nagyon érdekelte, mi van velem. Sokat volt távol a munkája miatt, nem is nagyon beszélgettünk másról, csak a munkáról (esetleg a gyerekekről), és nem igazán értette, mi a bajom. Aztán egy-két számomra fontos ember nem rejtette véka alá a véleményét, megmondta neki, hogy jobban is figyelhetne rám - persze ezt nem ilyen szépen, ennél sokkal drasztikusabban. Majd egyik nap én is nagyon kibuktam és elmondtam a bánatomat. Ezek után elgondolkodott, és ez mindenképpen jó hatással volt a kapcsolatunkra. Néhány hét alatt elég durván eltávolodtunk egymással, de a távolság most elkezdett csökkenni. Sokat kell még dolgoznunk azon, hogy helyrehozzuk a dolgokat, de a jelek biztatóak. Elgondolkodott és úgy érzi, főképp ő a hibás a kialakult helyzetben, és arra is rájött, hogy meg kell hallgatnia engem is. Remélem, a javuló tendencia tovább folytatódik, mert már nagyon nem volt jó otthon lenni.