Az utóbbi időben elég gyakran fordul elő velem, hogy férfiakról álmodom, számomra ismeretlenekről. Általában majdnem intim közelségbe kerülök ezekkel a férfiakkal, értsd: ölelkezünk, hozzájuk bújok. Ennél több sosem történik, esetleg néha csók, de leginkább csak az összebújás. Ami persze nagyon jól esik, de folytatás nincs, általában ekkor felébredek. Mi lehet az oka vajon ezeknek az álmoknak? Mi a jelentésük? Van-e jelentőségük?

Egész nap köhögök. Nem is kicsit, néhányszor egészen hányingerig irritál valami a torkomban. Már kipróbáltam mindent, szirupot, szopogatós tablettát, kalciumot, amit csak találtam itthon. Átmenetileg minden segített, de azért a köhögés, irritálás maradt. Most estére készítettem forralt bort, jó sok fűszerrel, és egy nagy bögrével megittam. Azon túl, hogy a fejemben is érzem a hatását, mióta megittam, nem köhögök. Nem tudom, ez meddig tart, de most végre kicsit jól érzem magam. Már épp ideje volt.

Néhány hónapja történt, hogy a folyosón összefutottam kedves nyugdíjas kollégámmal. A lépcső elég szűk, ketten nem férünk el egymás mellett, ezért ő megállt, hogy elengedjen és közben érdekesen nézett. Rákérdeztem, mit néz annyira, mire ő az mondta: "Csak csodállak".

Lehet, hogy máskor tolakodásnak vettem volna ezt a megjegyzését és a nézését, de akkor nem voltam túl jó passzban, és irtó jól esett, hogy valaki ennyire "oda van értem", bár tudom, hogy ez a kollégám szinte minden nőhöz így viszonyul.

Az eddigiek alapján azt gondolhatnánk, hogy ez a poszt a férfiak vadász-szenvedélyéről fog szólni, pedig nem. A nőkéről, vagyis inkább az enyémről. Mert hogy van, az nem kérdés. Ha nem lenne, akkor nem szeretnék mindig mindenkinek (vagy majdnem mindenkinek) tetszeni, és nem örülnék neki, ha egy férfiból ilyen hatást váltok ki. Pedig örülök, akkor is, ha egyébként az a férfi számomra nem "célpont". De szeretem "gyűjteni a skalpokat", és élvezem a vágyakozást a szemükben. Persze ha nem akarom igazán meghódítani az illetőt, akkor csak óvatosan "riszálom magam" (nem kell szó szerint venni, ez nem jellemző rám), nem adok egyértelmű jeleket, csak egyszerűen kihúzom magam és mosolygok. Ha viszont tényleg kell nekem az a pasi, akkor a jelek sokkal egyértelműbbek lesznek, és tudni fogja, hogy ez bizony már felhívás keringőre. Na ez utóbbi ritkán fordul elő, mert én sem szeretek több vasat tartani a tűzben, de az előző viselkedés nálam elég gyakori, és ezt annak tudom be, hogy mindig szükségem van az új hódításokra, tehát él bennem a vadász-szenvedély. Ettől érzem magam igazán nőnek, és ha pozitívak a visszajelzések, az önbizalmam is nagyobb lesz. Igaz, hogy elsősorban a saját magam elfogadása kell, de abban, hogy békében legyek a tükörképemmel, segítenek a visszajelzések.

Baj ez? Szerintem nem, ha nem űzök belőle sportot :).

Szeretem, ha a hozzám közel állók őszinték. De az emberek nagy részének ez néha nagyon nehezére esik, mert úgy gondolják, inkább udvariasnak kell lenni, mint őszintének. Aztán ha rájövünk, hogy nem voltak őszinték, sokkal rosszabb, mintha esetleg az őszinteség fájna egy kicsit. Tehát én ragaszkodnék - legtöbb esetben - az őszinteséghez. (Hangsúlyozom: a hozzám közel álló emberektől ezt várom. A többiek nem érdekelnek annyira.)

Mondok példát:
- Megiszunk egy kávét együtt?
- Hááát, aha, megihatunk.

Na ez a válasz az, ami nem őszinte. Érzem, hogy az illetőnek igazából nincs hozzá kedve, de udvariaskodik. Megisszuk azt a kávét együtt, de nem fogom igazán jól érezni magam, mert tudom, hogy nincs kedve velem lenni, és ez a beszélgetés során is érződni fog.

- Megiszunk egy kávét együtt?
- Ne haragudj, de most nincs kedvem.

Ez a válasz abban a pillanatban kicsit rosszul esik, de tudom, hogy őszinte, és nem fogom utána szarul érezni magam, hogy valaki velem van, pedig nem is szeretne velem lenni. És hálás leszek az őszinteségéért. És amikor legközelebb azt mondja, hogy "persze, igyunk", fogom tudni, hogy most tényleg van hozzá kedve, nem csak udvariaskodik.

Hát nem jobb, ha őszinték vagyunk?

Nem mondhatnám, hogy rendmániás vagyok. Sőt, igazából nem nagyon hat meg, hogy ha rendetlenség van körülöttem. Lusta is vagyok (bár ez nem annyira érdekes), meg az időmet sokkal hasznosabbnak tűnő, érdekesebb dolgokkal akarom tölteni (pl. a gyerekek), nem a rendrakás a legfontosabb. Az utóbbi időben viszont mintha javult volna a helyzet, sokkal gyakrabban veszem rá magam, hogy esténként a helyére rakjam a dolgokat. És még csak nem is fáraszt a dolog. Tudom, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha mindig mindent a helyére raknánk és nemcsak úgy le valahova, de erre nem igazán tudom rávenni magam. Inkább rászánom azt a pár percet esténként és elpakolok. És erre persze a gyerekeket is rávesszük, most már minden este elpakolják a dolgaikat. Na persze néha többször is rájuk kell szólni, de legalább megteszik.

A változás jó. Na nem mindig, de azért legtöbbször. Legalábbis ez az én tapasztalatom. Most pl. a munkában történik hamarosan változás (több téren is), aminek egy része biztosan jó lesz. Kicsit más jellegű lesz a munkám, talán kicsit több is, de esetleg nem jár annyi vidéki úttal, nagyobb kihívásokat fog majd jelenteni, szóval összességében optimista vagyok. Unatkozni kevesebb időm lesz, agyalni is persze, és valószínűleg blogolni is. De azért nem hanyagolom el a kedves olvasókat, továbbra is igyekszem hetente több alkalommal beszámolni valamiről :).