Már megint kavarognak bennem a gondolatok, és nem is igazán értem, hogy miért merülnek ezek fel bennem. Félek. Nem tudom, mitől, de tegnap este óta bennem van ez az érzés. Talán ha most írok róla, könnyebb lesz.

Eszembe jutott, hogy egy évvel ezelőtt milyen házassági válságot éltünk meg, aminek részben következménye, részben gyógyszere lett a kapcsolatom K.P.-vel. Mert ha nem lett volna az a válság, akkor valószínűleg nem merül fel bennem az igény egy új pasi után, lehet, hogy észre sem veszem K.P.-t a vonaton. De ha nem lenne ez az új kapcsolat, akkor azt hiszem, a szexuális étvágyam sem lenne ekkora, és itthon még talán most is csak próbálkoznánk kicsit helyrehozni a dolgokat, ha nem romlottak volna már el végérvényesen.

A félelem úgy gondolom, azért van, mert mintha az érzéseim ellaposodtak volna. Minden szempontból. Egyrészt ugye tudatosan igyekeztem visszaszorítani a túl nagy érzelmeket K.P. iránt, ami annyira sikeres volt, hogy néha szinte közömbösen szemlélem a történéseket, szinte kívülről, mintha nem is lennék részese. Másrészt pedig a férjem iránti érzelmeim is mintha kevésbé lennének intenzívek, fontosak. Olyan "egymás mellett" élés van, legalábbis úgy érzem néha. Mindez úgy, hogy továbbra is mindent megbeszélünk egymással és látszólag ugyanúgy éljük az életünket, mint az elmúlt hónapokban, de nálam most valami üresség van. És ez megijeszt.

Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ez a kétségek között vergődés néhány napig fog eltartani, és talán nem is kellett volna írni róla semmit, mert jövő héten lehet, hogy már nyoma sem lesz, de úgy éreztem, muszáj leírnom, mert tartozom magamnak ennyivel és tartozom a blognak és olvasóinak is ennyivel. Hát most leírtam. És talán ez is hozzásegít ahhoz, hogy hamarabb túl legyek rajta.

Beszélgetéseink során sokszor sajnálom K.P., hogy úgy kell élnie, ahogy él (bár természetesen, erről ő is tehet). Az egész élete mintha félresiklott volna néhány évvel ezelőtt, amikor kiderült, hogy gyereke lesz. nem lett volna szabad megházasodnia, hiszen már akkor is tudta, hogy nem könnyű együtt élni a gyereke anyjával. Olyan dolgokat kell K.P.-nek tennie, amik szerintem a felesége dolga lenne és bennem fel sem merül, hogy ezeket a férjemtől elvárjam. Nő létemre nem tudom elképzelni, hogy egy pasi minden házimunkát helyettem megcsináljon, akármennyire is jól esne néha, hogy kiszolgáljanak. Számomra az a természetes, hogy bizonyos dolgokat megteszek a családomnak, pl. főzök, mosok, takarítok rájuk. Gondoskodom arról, hogy a gyerekek életében rendszer legyen, és igyekszem mindent a férjemmel összhangban megtenni. Természetesen valamilyen szinten elvárom, hogy a férjem ezekben a dolgokban segítsen, de természetellenesnek tartanám, ha mindent ő csinálna helyettem, miközben ő is legalább annyit dolgozik a munkahelyén, mint én.

Mindezek a dolgok és K.P. alaptermészete vezetett el oda, hogy szerintem tönkreteszi az életét. Nem vigyáz az egészségére, sem testi, sem lelki értelemben. Én persze aggódok érte és igyekszem rávenni, hogy jobban vigyázzon magára, de tudom, hogy ezzel túl sokat nem fogok elérni. Igyekszem nem túlzásba esni, inkább békén hagyom, az ő élete, úgy él, ahogy jónak látja. Amiben én segíteni tudok neki, az a jelenlétem. Velem meg tud beszélni egy csomó mindent, és úgy látom, igényli is a beszélgetést. Ha lehetőségem van rá, igyekszem minél inkább elkényeztetni, és annyi örömöt okozni neki, amivel feltöltekezhet kicsit. Mindeközben persze én is feltöltekezem :).

Délután volt alkalmunk 2-3 órát együtt tölteni.

Ennyi időbe hangulattól, fáradtságtól, egyebektől függően 2-3 szeretkezés fér bele - most ez három volt.
Amikor bezáródott a hátunk mögött az ajtó, hosszú percekig csak öleltük egymást és igyekeztünk beszívni egymás illatát és érezni az egész testét. K.P. úgy szorított magához, mintha soha többet nem akarna elengedni. Aztán csókolóztunk, kóstolgattuk egymást, ahol értük. El sem hiszem, hogy több, mint három hónapja volt erre lehetőségem legutóbb. A hosszú idő miatt majdnem olyan volt, mintha most először találkoznánk, de persze annál azért sokkal jobb, hiszen már tudtuk, mit szeret a másik, tudtuk, hogyan lehet a legnagyobb örömöt okozni egymásnak.
Csókolózás után a ruhák gyorsan lekerültek mindkettőnkről és volt három nagyon érzéki, nagyon finom szeretkezésünk. Közben összebújva beszélgettünk, vagy csak simogattuk egymást, és ettől persze újra és újra beindultunk. Minden érintését, csókját élveztem, ahogy ő is az enyémeket. A tekintetéből sok mindent kiolvashattam, amit nem mondott el és azt hiszem, soha nem is fog elmondani. De újra közelebb kerülhettünk egymáshoz, amihez a beszélgetésünk is hozzájárult. Megint azt éreztem, hogy nemcsak a szex miatt van szüksége rám. Ez jól esik, de valahol azért szomorú is. Én mindenesetre továbbra is itt vagyok neki, és remélem, ő is itt lesz nekem még sokáig.

Szépen süt a nap, jó idő van odakinn, ülök a kanapén és olvasgatok/írogatok, ez egy szép nap :). És ennél már csak jobb lesz (majd mesélek ;) ).

Aránylag hamar belerázódtam a munkavégzésbe, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy szeretem, amit csinálok. Igaz, hogy reggel nem esik jól felkelni meg fagyoskodni a vasútállomáson, de nem is esik annyira nehezemre bejönni, mint amire számítottam. Persze az is jó, hogy egyelőre még nincs óriási hajtás, csak úgy szépen, nyugodt tempóban végezzük a munkákat. Unatkozni így sincs idő, de az nem is olyan nagy baj.

Tegnap délután volt szerencsém K.P.-vel találkozni egy utazás erejéig, beszélgettünk kicsit, gyakorlatilag folytattuk a napközbeni társalgást. Ma reggel viszont sms-t küldött, hogy lebetegedett, ne számítsak rá. Hát nem örültem neki, de annyira nagyon nem is keseredtem el a hírtől. Most épp az orvosnál ül és persze online van - mire jó a mobilinternet :).

Kint esik a hó, amitől jó nagy locspocs lesz megint, mivel olvad, nem marad meg a kövön. Talán ez az első olyan nap ezen a télen, hogy már reggel fel kellett kapcsolnom az asztali lámpát, hogy dolgozni tudjak - általában erre max. délután kerül sor, de ha tudom, teljesen elkerülöm a lámpa használatát.

Valószínűleg mindenki következtetéseket von le az emberek kinézetéből, beszédéből, munkájából stb. Vannak elképzeléseink, hogy ki milyen életet élhet, és elképzeléseinket néhány információra alapozzuk. De fogalmunk sem lehet, hogy mi van a látszat mögött.

Ha csak magamra gondolok, mi látszik belőlem? Szerető család két gyerekkel, viszonylagos jólét (családi ház, két kocsi), diplomás házastárs jó munkahellyel. Milyen következtetést von le ezekből az információkból a kívülálló: biztos nagyon boldogok, soha fel sem merülne bennük, hogy törvényt szegjenek, megcsalják egymást vagy egyéb csúnya dolgot elkövessenek.

És mi van ha mögé nézünk? Tényleg elégedettek vagyunk az életünkkel, jól megvagyunk együtt, megbeszéljük a dolgokat, nem követünk el törvényszegést (na jó, néha gyorshajtás azért előfordul), de bizony hűségről nem nagyon lehet beszélni, legalábbis részemről. Ha egy kollégám beszélget velem, el sem tudná képzelni, hogy én mire gondolok szabad perceimben, milyen álmaim, vágyaim vannak, milyen vagyok az ágyban stb. Ha kiderülnének az ilyen titkok (mert hogy a többségnek van, ebben biztos vagyok), nagyon durva következményei lennének, szerintem. Hatalmasat csalódnánk emberekben, és persze rengeteg konfliktust is generálnánk ezzel. Szóval jobb ez így, csak tartsuk meg a látszatot :).