Középiskolás koromban ismertem meg E.Sz.-t, akkor én már tudtam, ki ő, ő talán soha nem hallott rólam korábban. Ez engem nem akadályozott meg abban, hogy odamenjek hozzá, és elmondjam, mi a közös bennünk. Aztán néhány óra múlva már egymásba voltunk gabalyodva, persze csak úgy lájtosan, konkrétan csókolóztunk. Ifjú voltam és naiv és nagyon rajongó, mivel ő számomra kvázi példakép volt már korábban is, meg még néhány évig biztosan. Alaposan beleszerelmesedtem és azt hittem, neki is hasonló érzelmei vannak. Persze kiderült, hogy nem, és én bizony sokat sírtam miatta.

Egy évvel később újra egymásba gabalyodtunk kicsit, de akkor már nem voltam annyira naiv és nem reménykedtem annyira, hogy szeret. Ennek ellenére próbáltam a közelében  maradni, minél szorosabb kapcsolatban lenni vele. Voltak komoly beszélgetéseink, és az egyik ilyen alkalmával kiderült, hogy ő "veszélyesnek" tart engem, pontosabban a közelségemet, és azért nem jön (szó szerint) a közelembe, mert túl nagy hatással vagyok rá. Hogy ez miért volt baj, nem tudtam, azóta sem tudom, de lehet, hogy egyszer még megkérdezem. Azt is megtudtam akkor, hogy miért nem jövünk/jöttünk össze.

Később évekre eltűnt a szemem elől, alig tudtam róla valamit. Aztán újabb néhány év eltelt, és egyszer összefutottunk és nagyon megörültünk egymásnak. Telefonszámot, e-mail-címet cseréltünk, és sokáig elég intenzíven tartottuk a kapcsolatot. Most olvastam újra a  korábbi levelezésünket, amiből kiderül, hogy nagyjából hetente írtunk egymásnak, illetve ha kimaradtak levelek, akkor telefonon beszéltünk nagyon gyakran, nagyon sokat. És ezek a beszélgetések mindig jó hangulatúak voltak, mert E.Sz. mindig tudta, hogy lehet engem felvidítani, és ha rossz kedvem volt, azt telefonon keresztül is megérezte, és tett róla, hogy vidámabb legyek. Ez az időszak elég intenzív volt, de nem találkoztunk, csak telefon és e-mail volt.

Aztán jött a család, és mi újra eltűntünk kicsit egymás látóköréből. Nem teljesen, egy-két sms azért érkezett és ment, tudtuk, ha gyarapodott a család, a fő dolgok megvoltak. Aztán amikor munkahelyet váltottam, újra jelentkeztem nála és kicsit gyakoribbak lettek az e-mailek. Már volt megbeszélt "randink", amit én azért mondtam le, mert épp nagyon magam alatt voltam, amikor K.P. majdnem lebukott otthon, és nem akartam E.Sz.-nek magyarázkodni, és tudtam, hogy csak kínlódás lenne a beszélgetés. Ennek már több hónapja, és az elmaradt randi ott lebegett a fejünk fölött és muszáj volt előbb-utóbb "lecsapnia". A múltkor összefutottunk és ez eldöntötte a "sorsunkat". Ideje volt.

Az intenzív időszakunkban egészen komoly és hosszú leveleket váltottunk. A kapcsolatunkat soha nem beszéltük meg, nem tisztáztuk, hogy mi miért történt úgy, ahogy, viszont egy-két félszó, félmondat sok mindent elárult. Bennem legalábbis sok minden tisztult, és talán úgy is fogalmazhatnék, hogy sok mindent "megbocsátottam" neki, bár soha nem tudtam haragudni rá, tehát megbocsátani sem kellett. Úgy tűnik, bizonyos szempontból ő még mindig "rajongásom tárgya" :). Meglátjuk, mi lesz, fogjuk-e ismételni az ilyen ebédszüneteket. Én nagyon szeretném, mert a társaságában mindig jól érzem magam, és egy-két szóval is fel tud tölteni.

„Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éled! Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogy már most is tudják, mivé akarsz válni valójában.” (Steve Jobs)

Jó napom volt ma. Egész nap nőnek éreztem magam, mert minden környezetemben előforduló pasi felé jeleket küldözgettem :).

K.P.-vel chaten és élőben is flörtöltem, sőt, igazából egyértelműen kifejeztem, mit akarok, és láttam rajta, hogy ő is azt akarja, és még az sem zavart, hogy tudtam, mostanában nem fog semmi történni (hogy később fog-e, arról nincs fogalmam), mert jó volt a hangulatunk és jó volt ránézni, rámosolyogni.

Flörtöltem ebédszünetben is, és úgy éreztem E.Sz.  (Első Szerelmem) is pont ezt teszi velem. A mi kapcsolatunk sok-sok (közel 20) évvel ezelőtt szinte plátói volt, csókolózáson és pettingen túl nem jutottunk, és szerintem van bennünk egy eddig elfojtott vágy, amit talán ez után is el kell fojtanunk, de jó volt azért kicsit kimutatni. Láttam a szemén, hogy tetszem neki, ahogy akkor 20 éve is tetszettem, csak azóta nagyon sok minden megváltozott az életkörülményeinkben és bennünk is. De úgy gondolom, hogy az egymáshoz való viszonyunk alapjaiban nem változott.

És flörtöltem a kollégámmal is (továbbiakban B.D.). Na ő az, akiben a legkevésbé vagyok biztos, hogy pozitívan fogadja a dolgot :). Persze több okom is van rá, hogy óvatos legyek a jelekkel, és szerintem neki is óvatosnak kell lennie, és lehet, hogy csak ezért nem vagyok biztos benne. De az is lehet, hogy nem is tetszem neki :). Ezzel sem lenne gond, de azért ma élveztem a flörtöt. Mindhárom pasival  :).

Ma ebédszünetben találkoztam az első szerelmemmel. Igazából már évek óta készültünk rá, hogy leüljünk egyet beszélgetni, nem tudom, mi az oka, hogy csak most jött össze. Nagyon kellett már ez, meg is állapítottuk a végén, hogy rendszeressé kellene tenni.

Olyan volt, mintha nem is teltek volna el évek a legutóbbi tisztességes beszélgetésünk óta (és most nem néhány évről beszélek, hanem 10+ról). Élveztem, hogy a szemembe néz beszélgetés közben, hogy mosolyog rám, hogy kötekszik - ha nem ezt tenné, nem is ismernék rá. Nagyon értékelem, hogy nem fél az érintéstől, ahogy sok más pasi, simán megfogja a kezemet, ha úgy jön ki a lépés, vagy átölel. Nem titkolja, hogy hatással vagyok rá nőként (is), olyan témákat is feszeget, amiről nem mindenkivel lehet (és kell) beszélgetni. Egyszóval szuper jó ebédszünetem volt. Remélem, lesz máskor is.

Az milyen már, hogy olyan ember álmodozik nem akármilyen konyháról, aki konyha közelébe csak akkor megy, ha muszáj, és akkor is a lehető legrövidebb időt tölti ott? Mert ha még én álmodoznék, aki szeretek főzni és sütni és elég gyakran is csinálom, de az, aki porból süti a muffint (ja, nem is ő, hanem a párja, ő még porból sem), meg íztelenül a levest, hát, nekem nem igazán hiteles.

Nem tudom, mitől, de napok óta állandóan türelmetlen, feszült, idegbeteg vagyok. Foghatnám a PMS-re, de az nem normális, hogy több, mint egy hétig eltart, ugye? Utálom magam, hogy mindenért azonnal robbanok, de akármennyire figyelek, egyszerűen nem tudok, higgadtabb lenni. Érdekes módon, a munkahelyemen nincs semmi gond, itt nyugodt vagyok, végzem a dolgom, de ahogy innen kilépek, jön az idegbaj. Jó lenne, ha vége lenne, vagy legalább rájönnék, hogy mi az oka.