Már megint kavarognak bennem a gondolatok, és nem is igazán értem, hogy miért merülnek ezek fel bennem. Félek. Nem tudom, mitől, de tegnap este óta bennem van ez az érzés. Talán ha most írok róla, könnyebb lesz.
Eszembe jutott, hogy egy évvel ezelőtt milyen házassági válságot éltünk meg, aminek részben következménye, részben gyógyszere lett a kapcsolatom K.P.-vel. Mert ha nem lett volna az a válság, akkor valószínűleg nem merül fel bennem az igény egy új pasi után, lehet, hogy észre sem veszem K.P.-t a vonaton. De ha nem lenne ez az új kapcsolat, akkor azt hiszem, a szexuális étvágyam sem lenne ekkora, és itthon még talán most is csak próbálkoznánk kicsit helyrehozni a dolgokat, ha nem romlottak volna már el végérvényesen.
A félelem úgy gondolom, azért van, mert mintha az érzéseim ellaposodtak volna. Minden szempontból. Egyrészt ugye tudatosan igyekeztem visszaszorítani a túl nagy érzelmeket K.P. iránt, ami annyira sikeres volt, hogy néha szinte közömbösen szemlélem a történéseket, szinte kívülről, mintha nem is lennék részese. Másrészt pedig a férjem iránti érzelmeim is mintha kevésbé lennének intenzívek, fontosak. Olyan "egymás mellett" élés van, legalábbis úgy érzem néha. Mindez úgy, hogy továbbra is mindent megbeszélünk egymással és látszólag ugyanúgy éljük az életünket, mint az elmúlt hónapokban, de nálam most valami üresség van. És ez megijeszt.
Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ez a kétségek között vergődés néhány napig fog eltartani, és talán nem is kellett volna írni róla semmit, mert jövő héten lehet, hogy már nyoma sem lesz, de úgy éreztem, muszáj leírnom, mert tartozom magamnak ennyivel és tartozom a blognak és olvasóinak is ennyivel. Hát most leírtam. És talán ez is hozzásegít ahhoz, hogy hamarabb túl legyek rajta.
