A hétvége elég fura most a sűrű napok után, hiszen nem csak hogy nem láthatjuk egymást, de még e-mailek, üzenetek sem jöhetnek-mehetnek. Legalábbis csak nagyon lájtosan, óvatosan. Picit sikerült azért beszélgetni este, és az nagyon jól esett. Különösen, hogy nem is reménykedtem benne. A gondolataimat rendesen kitölti, de azért végzem a dolgomat szépen, mintha nem történt volna semmi különleges a héten. Belül meg feszít szét az érzés. És továbbra is fogyásban vagyok.

Úgy érzem magam, mint egy szerelmes tinilány. Szerencsére még nem viselkedem úgy, de az érzés ugyanaz. A gyomromban folyamatosan érzem azt a kis görcs-szerűséget, amit minden egyes kapcsolat elején szoktam érezni. Az egyik pillanatban még boldog vagyok, a másikban meg aggódom, hogy biztos nem is igaz ez az egész, és nem is lehet olyan szép, amilyennek látszik. Arról nem is beszélve, hogy mennyit kockáztatok az egésszel. A gyomrom nem fogad be semmit, két nap alatt egy kg-t fogytam (ami ugyan nem baj, de akkor sem biztos, hogy egészséges), és pillanatokon belül érzelmi hullámzásaim vannak. Mi lesz ebből?

Tegnap délután is egy vonaton utaztunk, jó volt beszélgetni, felszabadultabban, mint reggel. Úgy érzem, mintha ezer éve ismerném, mintha mindent tudnék róla, pedig nem így van.

Ma megint beindítottuk az e-mail-vonalat, és kimondásra került, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Szervezést igényel a dolog, de megoldható. Én meg úgy érzem magam, mint egy kislány, aki először szerelmes, pedig nem is vagyok az. És igen, ez volt az az érzés, ami annyira hiányzik nekem már évek óta. A hódítás sikere, a titkos pillantások, az újdonság varázsa, mind-mind együtt. Imádom.

Jön és megy, és rengeteg kérdést megvitatunk, és iszonyú gyorsan haladunk, ezt reggel még nem gondoltam volna.

Legszívesebben világgá kürtölném, ami elég rossz ötlet lenne. Bár most is épp azt csinálom, de azért ez mégsem az igazi. Természetesen szóba sem jöhet a világgá kürtölés, csak magamban örömködök itt nagyokat. És várom a délutánt.

Ennyit töltöttünk ma a vonaton, és ennyit beszélgettünk végig.

Az ellenség megtévesztésére a vonat nem akkor jött, amikor kellett volna, így én azzal mentem, amelyikkel terveztem, ő viszont azt hitte, hogy elmentem korábban, ő a későbbivel akart menni, de összeértek a szálak, így végül egy vonattal mentünk.

Az kiderült, hogy nem az elvei miatt nem keresett eddig, ez a probléma tehát kilőve. Az is kiderült, hogy a felesége meglehetősen féltékeny, ez viszont még okozhat gondokat a jövőben. Persze az is lehet, hogy nem lesz az egészből semmi. Feltette ma a kérdést: "mit akarsz?". Nem tudtam válaszolni. Hárítottam, hogy majd az idő megoldja, mi lesz ebből, erőltetni nem akarok semmit.

A nyáron általam "megálmodott" forgatókönyvek közül amúgy az egyik bejött, amin eléggé meglepődtem, és nem biztos, hogy nagyon örülök neki, de szerintem ezzel sem lesz gond. Hacsak a gyerekeink nem kezdenek majd jól összebarátkozni, mivel holnaptól már ismerni fogják egymást. De ezzel majd ráérek akkor foglalkozni, ha bekavar a dolgainkba. Délutánra feltételesen megbeszéltünk egy "randit", de a munkavégzés ezen változtathat.

Közel egy éve, hogy itt járt Bpesten. Épp az előbb írt sms-t, amiben erre emlékezett, és reményét fejezte ki, hogy idén is találkozhatunk. Szerintem ennek nem sok az esélye, bár bizonyos szempontból én is nagyon szeretném. Mert a nagy beszélgetéseink nagyon hiányoznak. Meg az is hiányzik, hogy megsimogathassam, hogy megcsókolhassam. Csak soha nem tudunk olyan körülmények között találkozni, hogy nyugodtan, titkolózás nélkül megfoghatnám a kezét. És így nem az igazi.

Írtam már arról, hogy nekem nem a szex hiányzik, inkább egy kis romantika. Séták, beszélgetések, pici gyengéd érintések, mintha valami új alakulna ki. Na erre nincs esély vele sem, akkor sem, ha sikerülne találkoznunk. Hacsak nem tehetnénk meg azt egy teljesen semleges helyen, ahol egyikünket sem ismeri senki. De ehhez Bpest nem jó és persze az ő városa sem.

Az idén nem hiszem, hogy találkozunk. Pedig tényleg jó lenne.

Tegnap reggel a vonaton tömeg volt. Így aztán, hiába láttam a kiszemelt pasit hetek óta először, nem sok esélyem volt a közelébe keveredni. Végigálltam az utat a peronon, ő meg valahol x kocsival előrébb tehette ugyanezt. Az úton volt időm végiggondolni, hogy lehet-e ebből még bármi, figyelembe véve azt a tényt, hogy az iskola megkezdésével még rosszabb lesz a helyzet, állandóan tömve lesznek a vonatok.

Aztán jött a délután, amikor újfent tömött vonaton kellett utaznom, de valamilyen csoda folytán ő is ugyanazzal a vonattal utazott (nem túl jellemző), és tőlem kb. 2 méterre helyezkedett el. Így aztán egész úton egymást bámultuk. Persze csak úgy szolídan, de mégis. Aztán amikor lett volna lehetősége bármit mondani, elhúzta a csíkot. Annyira szeretném végre tudni, hogy mit gondol. Sejtéseim vannak, hogy miért így viselkedik, de tudni szeretném az igazat. Főleg azért, hogy hajtsak-e rá esetleg jobban, vagy hagyjam az egészet a fenébe. De annyira jóképű, basszus, nehéz lemondani róla :).