A tegnapi elég rossz volt. Már reggel sem úgy kezdődött, ahogy szerettem volna, aztán délután sem úgy folytatódott. Bőghetnékem volt, elég gyakran. Aztán mégsem bőgtem.

Ma jobb. Pedig a reggel ma sem volt az igazi, de valahogy mégis több az életkedvem. A munka is elég jól halad, és az esős idő sem rontja el a hangulatomat. Sőt, talán még jobb is így, hogy nincs az a kánikula. Remélem, a délután/este is hasonlóan jó hangulatban folytatódik.

Idő közben két éves lett ez a blog, csak nem figyeltem oda. Hihetetlen, hogy még mindig él és létezik. Egyértelmű, hogy elsősorban magamnak írom, hiszen látogatottsága minimális. Mégis valami tartja bennem a lelkesedést, hogy írjak néha egy-egy posztot. Igazán ismertté valószínűleg soha nem fog válni, de nem is ez volt a célja. Ha ez lett volna, már rég nem létezne. Egyelőre még biztosan folytatom, hogy meddig, nem tudom.

Már fél nyolc körül tele van az utca. Persze ilyenkor nem turistákkal. Mindenki dolgozni megy. Lassan már ismerősek az emberek. A vonaton már alig-alig akad olyan, aki ne lenne ismerős, de a metrón is nap nap után ugyanazokat az arcokat látom. Ismerem már a kávézóban a kiszolgálókat, a virágot áruló néniket. Általában jó kedvűen jövök reggel munkába.

De azért vannak kivételes reggelek, amikor szinte sírni lenne kedvem. Mint a mai is. Lehet, hogy a hormonok szórakoznak velem, lehet, hogy más miatt, de ma szívesen bőgtem volna egyet reggel. Persze nem lehetett. Majd elmúlik.