Egyszer volt, hol nem volt, egy fiú és egy lány. Néhány km-re laktak egymástól, de erről nem tudtak mindaddig, míg nem találkoztak sokszáz km-re az otthonuktól egy családi rendezvényen. Már az első percben megtetszettek egymásnak, de ezt sem tudták, mígnem a fiú felkérte a lányt táncolni. Rögtön egymásra hangolódtak és úgy táncoltak, mint évek óta összeszokott páros. Beszélgetni is volt lehetőségük, és ekkor kiderült, hogy vonzódnak egymáshoz. Nem is kicsit.

A családi esemény után mindenki hazament a saját kis városkájába azzal, hogy majd keresik egymást. Néhány telefonbeszélgetésre futotta, de a lehetőségek korlátozottak voltak, így aztán évekre elszakadtak egymástól. Aztán mindketten megjelentek egy közösségi portálon, és...

Folyt. köv. ???

Mutathatom én azt, hogy egyáltalán nem bánt a dolog, de a kudarc akkor is fáj. Nem is kicsit. Még akkor is, ha tudom, hogy nem a szakmai tudásommal volt a baj. Sőt, annál inkább. Mert ha egy szakmailag hozzáértőt választanak helyettem, akkor meghajtom a fejem és még gratulálok is. De ha olyat választanak, aki szemmel láthatóan nem ért a dolgához, és ezt még tudják is a döntéshozók, mégis mellette döntenek, akkor dühöt és szomorúságot érzek. És persze tehetetlenséget is, hiszen én megtettem mindent, mégsem sikerült. Fáj, potyognak a könnyeim, és fáj. De nem mutathatom mások előtt, erősnek kell lennem. Mint mindig.

Nem, nem vagyok boldog. Vannak boldog pillanataim, de nem vagyok boldog. Sőt, mostanában még igazából elégedett is ritkán. Ma elgondolkodtam azon, mi kellene nekem ahhoz, hogy boldog lehessek. És rájöttem: egy igazi barát. Olyan, amilyen nincs. Akivel bármit - tényleg bármit - meg lehet beszélni, és akihez oda is lehet bújni, ha épp arra vágyom. Aki akkor sem sértődik meg, ha kiabálok vele, aki mellett nem kell minden szavamra figyelni, hogy meg ne bántsam. Hát ez hiányzik nekem. Nagyon.