Nem vagyok féltékeny típus. Nem kutakodom, nem vizsgálódom. Eszembe sem jut a másik leveleit, sms-eit megnézni. Még a telefonját sem mindig veszem fel, ha itt hagyja, mert nem engem keresnek. Nem láttam még jelét annak, hogy megcsalna, de nem is kerestem. Ha mégis megteszi, jobb, ha nem tudom. Amiről nem tudunk, az nem fáj.

Nem tudom megérteni, hogy lehet valaki nagyon féltékeny. A kicsi féltékenységet még megértem, de a túlzásba vitt féltékenységet nem. Amikor valaki tönkreteszi a másikat és persze az egész párkapcsolatot a féltékenység miatt. Ez egyszerűen nem tudom elfogadni.

Van egy pár a környezetünkben, mindkét fél féltékeny. A férj kevésbé, a feleség nagyon. Ő is tudja magáról, hogy az. Néha bebeszél magának hülyeségeket, és akkor nem lehet róla lebeszélni. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha magában tartaná. De nem tartja. Nem értem, hogy ha valaki tudja magáról, hogy féltékeny, akkor miért nem fogja be a száját és hallgat? Azt mondja nekem, hogy fél, hogy otthagyja őt a férje. Majd pár óra múlva nekiesik, hogy miért, kivel, hol, mikor - teljesen alaptalanul, de vádaskodik. És egyszer csak azon fogja kapni magát, hogy a férje tényleg otthagyja, mert nem bírja elviselni az állandó vádaskodást. Kinek jó ez? Szerintem egyiküknek sem. 

Nem értem, miért kell ezt csinálni. 

Néha vannak rossz napjaim. Néha egymás után több is. Ilyenkor persze utálom magamat, mert csúnyán viselkedem a családdal, de mégsem tudok szebben viselkedni. Nem tudom, miért, de ilyenkor minden kis apróság felbosszant és akkor üvöltök és fáj a gyomrom az idegességtől, pedig igazából okom sincs rá. Kiakadok anyun és megsértődik, amitől még jobban kiakadok. Felbosszant a gyerek és ráüvöltök, amitől esetleg elsírja magát, ami megint csak felbosszant. Szóval nem olyan vagyok, amilyennek lennem kellene. És fogalmam sincs, hogy mi az oka. Aztán előbb-utóbb elmúlik, csak rossz, ha több napig is eltart. Mint most. Nem érzem jól magam a bőrömben, utálom magamat, és nem tudom, ilyenkor mit tegyek.

Mindenki szokott álmodozni. Arról, hogy mi lenne, ha nyernénk a lottón. Arról, hogy mi lenne, ha korábban vagy később születtünk volna. Arról, hogy mi lett volna, ha másik országban élünk. És persze arról, hogy hogyan szeretnénk élni.

Én is szoktam álmodozni. Nem túl gyakran, de azért előfordul. Természetesen már ezerszer elköltöttem gondolatban a lottó ötöst :), bár eddig max. kettesem volt a lottón. Leggyakrabban viszont azt szoktam elképzelni, milyen lenne az életem, ha egyetemista koromban mással találkozom, és nem a jelenlegi férjemmel. Általában az ilyen képzelgések után rájövök, hogy jobb akkor sem lenne az életem, de azért jó néha mást elképzelni.

Álmaimban nem akarok gazdagabb lenni (esetleg egy picit, hogy napi problémáim ne legyenek, de túl sokat nem akarok), nem akarok palotában lakni, nem akarok tökéletes férjet (a mostani teljesen megfelel). Szeretnék viszont jobb alakot magamnak :), szeretnék sokkal jobban tudni angolul és neadjisten beszélni spanyolul is. Szeretnék sokat utazni, ez visszatérő álom, mostanában Anglia a favorit (talán mert reálisabb), de Ausztráliáról sem mondtam még le. Jó lenne angol nyelvterületen eltölteni néhány hetet, hónapot - ott élni nem feltétlenül szeretnék. Erről sokat szoktam álmodozni. Sőt, egy angol utazás már nem is álom, inkább cél, és mint tudjuk, a célok visznek minket előbbre. Tehát ha egy álmodozásból reális cél lesz, az különösen jó. De maga az álmodozás is jó, mert kicsit más világba repít. Mint a gyerekeket a mesék.