Erre a hétvégére megint jutott egy csomó gondolkodni való. A múlt héten kedvenc kollégám mondatai gondolkodtattak el, ezen a hétvégén egy szakember mondta nagyjából azokat a dolgokat bár más aspektusból. Úgyhogy most agyalok folyamatosan, és nem tudom, mi lesz ennek a vége.

Vannak emberek, akik első ránézésre nem tűnnek fel, de aztán amikor megszólalnak, elmosolyodnak, megváltozik körülöttük minden.

Nahát Rómeó pont ilyen. Első ránézésre egy kicsit komoly, nagy mackó, aki helyes, aranyos, de semmi extra, nem sietek ledobni a bugyimat tőle.

Aztán megszólal, elmosolyodik, én a szemébe nézek, és a bugyim magától lerepül rólam. Csak ülök, nézek vigyorogva, nem tudom, mit mondjak, és közben azon jár az agyam, hogy "te jó ég, most ebből mi lesz?".

Ez az a helyzet, amikor a racinonális és az emocionális énem jó alaposan összevesznek. A racionális örül a távolságnak, mert kevésbé veszélyes tőle ez az egész, az emocionális meg legszívesebben szárnyakat növesztene és már repülne is hozzá, egyenesen bele az ágyába, és ki sem szállna onnan pár napig. Te jó ég, most ebből mi lesz?

A. mindig nevet a rövidítéseimen (K.P., B.D., E.Sz. és hasonlók), ezért úgy döntöttem, most egy igazi nevet adok egy pasinak. Legyen Rómeó, mégpedig azért, mert van köze Olaszországhoz. Meg nagyon tud udvarolni.

Rómeó évekkel ezelőtt bukkant fel az életemben, szerintem úgy 8-9 éve talán, nem is emlékszem már. Belőle sem sokra emlékeztem, nagyjából megvolt a neve, a kora kb., az, hogy Olaszországban él, és az, hogy mérnök. Más nem nagyon. Akkor még egyedülálló volt. Évekkel később bejelölt a Facebookon, én meg visszajelöltem, hiszen végülis ismertük egymást, néha egy-egy e-mail jött, én válaszoltam, de nem erőltettem a dolgot, ő sem. Az utóbbi hónapokban többször is írt, beszélni akart velem, de én sosem voltam online, ezt mindig meg is írtam neki, hogy csak e-maileket nézek, nem Facebookozok, de ha ír, szívesen válaszolok. Aztán egyre sűrűsödtek az üzenetek, végül egyszer pont online voltam, és hosszabban beszélgettünk. Ez januárban volt. Azóta többször is beszéltünk, most már napi kapcsolatban vagyunk, néha órákat is chatelünk. Most már van családja, gyerekei, de munkájából adódóan alig látja őket, hónapokat tölt külföldön. Panaszkodott, hogy a felesége nem akar utánamenni, amit én nem igazán értek, mivel a kicsikkel úgyis otthon van, de biztos így jó neki. Úgyhogy szegény Rómeó eléggé magányos. És mivel én szóba álltam vele és kedves voltam, most én vagyok az ő angyala, a tökéletes nő :). Hihetetlen, hogy milyen meggyőzően tudja mondani :). Persze én sem vagyok naív tizenéves, és töredékét sem hiszem el annak a sok jónak, amit mond rólam, de őszinte leszek, a lelkemnek nagyon jót tesz, hogy valaki ennyire udvarol. (Minden férjnek kötelezően elő kellene írni az udvarlást 10 év házasság után is, ha az a célja, hogy a házasság normális módon fennmaradjon még sokáig.) Élvezem, hogy szépeket mond, én is mondok neki, mert amúgy egy jóképű, jó felépítésű, okos pasi. Ha nem lenne olyan messze, akármi is történhetne, de akkor lehet, hogy nem lennék ennyira bátor :). Így most jó, ő is jól érzi magát, ha beszélgetünk, és engem is felvidít.

Hétvégén azt mondta nekem valaki, hogy harmóniát sugárzok. Úgy látja, teljesen rendben vagyok saját magammal. Mondtam neki, hogy most igen. Erre azt mondta, hogy igen, ő a mostot látja, de nem látja, mi volt korábban.

Elgondolkodtam egy kicsit ezen. Igen, jól vagyok. De azért egy picit elszomorít, hogy még mindig abból a három hétből táplálkozom. Arra kell törekednem, hogy amikor annak az ereje elfogy, még mindig rendben legyek magammal. Igyekszem, és remélem, hogy sikerül megvalósítanom. Sokkal jobb úgy élni, ha harmóniában vagyok saját magammal, csak nem mindig egyszerű.