Néhány hete írtam róla, hogy egy régi pasim felbukkant az életemben újra egy e-maillel. Utána beszélgettünk elég sokat és megbeszéltük, hogy egyik nap együtt ebédelünk, de valamiért lemondta. Az okát nem tudom, nem firtattam, bárkinek közbejöhet bármi. Ma hívott fel újra, megint elég sokat beszélgettünk, és meghívott a lakásába. Meg elmondta, hogy valahol a Balaton partján neki van egy kis szobája, ahova bármikor mehet, és általában egyedül szokott lenni, de én is elférnék...

Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy felejtsen el, nem szeretnék vele lefeküdni. De nem mondtam. Egyelőre csak hárítottam, hogy mostanában biztosan nem érek rá (és ez mellesleg igaz is), a többit meg majd meglátjuk. Teljesen normálisan fogadta a dolgot, de szerintem reménykedik. És nem tudom, mit tegyek. Megsérteni nem akarom, de lehet, hogy mégis az lenne a legjobb megoldás, ha egyenesen megmondanám, hogy nálam már régen nincs esélye... Eddig még működött a hárítás (néhány éve is bepróbálkozott, akkor sem találkoztam vele nála, csak publikus helyen), de szemétségnek érzem. Most nyertem néhány hetet, de lehet, hogy a végén színt kell vallanom.

Élek még, csak épp nem nagyon tudok miről írni. Vannak jobb napjaim, vannak kevésbé jók, de nincs mit leírni róluk. Dolgozom, várom a visszajelzéseket a munkakeresésről, tartom a kapcsolatot a barátaimmal és várom, hogy szembejöjjön velem egy normális pasi az utcán :). Na jó, ez utóbbi annyira nem lényeges, de azért ha jönne, nem üldözném el. Néha kicsit siettetném az időt, mert lesz egy-két nap a közeljövőben, amit nagyon várok, de tudom, hogy ha ezek eljönnek, hamar véget is érnek, és azt nem szeretném, tehát valahogy úgy szeretném, hogy gyorsan jussak el odáig, de akkor álljon meg az idő egy kicsit. Tudom, nem kérek sokat :).