- Milyen volt a hétvégéd? Kipihented magad?

- Igyekeztem, de egész hétvégén kattogott az agyam.

- Az enyém is. A tied min?

- Kettőnkön. Hogy mi lenne a helyes döntés?

- Milyen értelemben? Racionálisan vagy emocionálisan?

- Racionálisan nem kérdés: el kell kerülni egymást messziről. De ez emocionálisan a legrosszabb lenne, mert csak felemésztene minket a vágy.

- És jutottál valamire?

- Nem igazán. Csak annyira, hogy egyelőre nem tudok dönteni, és nélküled nem is tehetem meg. Egyelőre hagyjuk a dolgokat maguktól alakulni. Neked min járt az agyad?

- Ugyanezen. És ugyanerre jutottam.

- Amikor nemet mondtál, nem azért mondtam, hogy "akkor jó", mert nem lennél vonzó.

- ...

- Vonzódom hozzád, de a főnököm vagy.

- Így van. Én meg nem azért mondtam nemet, mert nem tetszenél. Hanem azért, mert a főnököd vagyok.

- Ha nem lennél főnök?

- Ha csak szimplán kollégák lennénk, akkor sem biztos, hogy mást mondanék, de akkor azért kisebb lenne a kockázat.

- Már az elején is tetszettél, de nem tudtam, merjek-e lépni.

- Nem tudom, mit mondtam volna. És nem tudtam, jelezhetek-e.

- Én nyitott vagyok, de te férjnél vagy.

- Ezzel neked nem kell foglalkoznod. Ez legyen az én gondom.

- Oké, akkor ezt a tényezőt kihagyom. De még mindig ott van a főnökség.

- Tudom. Várjunk egy kicsit, hagyjuk, hogy alakuljon magától a dolog.

- Rendben, előbb-utóbb kiderül, hogy belemerjünk-e vágni, vagy inkább hagyjuk az egészet.

- Meg hogy tényleg akarjuk-e. Most, hogy már ismerjük a másik véleményét, látni fogjuk a jeleket magunkon is, meg egymáson is.

- Így van. ... Ez most olyan "érzéketlen" beszélgetésnek tűnik.

- Muszáj racionálisnak lennünk. Itt nem eshetünk egymásnak.

- Tudom, pedig legszívesebben azt tenném.

- Én is :). De most menj, mindkettőnk érdekében.

- Oké, igazad van. Megyek.

(Mielőtt kiment az irodámból, megcsókolt. Finom volt és borzongató. Jaj nekem.)

Napok óta kattog az agyam. Egy lehetőségen gondolkodom, ami talán nincs is, csak én hiszem azt, hogy van. De az is lehet, hogy tényleg van. Az egyik pillanatban azt gondolom, hogy akár lehetne is, a másikban, hogy szó sem lehet róla. Gondolkodom, hogy mi lenne, ha ... Mit mondanék, mit tennék. Az eszem az egyiket mondja, az érzéseim a másikat. Volt egy pillanat, amikor nagyon akartam, hogy legyen, de aztán örültem, hogy mégsem. Szóval nem tudom, mi van, csak kattog az agyam folyamatosan.

- Akarod?

- Dehogy.

- Akkor jó.

- ...

- Miért nem?

- Kolléga vagy. Kollégával nem kezdek.

- Túl nagy a kockázat?

- Meg a konfliktus-helyzet lehetősége.

- És ha ettől eltekintünk? Akkor szeretnéd?

- ...

- Nem bízol bennem?

- Nem tudom. Benne van a pakliban, hogy nem bízhatok.

- Ez igaz. Jobban meg kéne ismernünk egymást.

- Ez igaz, de az túl feltűnő lenne, ha sokat beszélgetnénk.

- Chat?

- Chat.

Többször kifejtettem már, hogy nem vagyok féltékeny típus, és nem is tudnék úgy élni, hogy valaki folyamatosan féltékenykedik mellettem. Ezért is tartom hihetetlennek az egyik kollégám történetét, de sajnos teljesen igaz.

A felesége betegesen féltékeny, és ezt szó szerint kell érteni, ez már egy betegség, amit kezelni is kell. Kezelik is, de úgy tűnik, nem kellőképpen hatékonyan, mert teljesen tönkreteszi a kollégám életét. Naponta többször hívja, ha nem veszi fel a telefont, mert mondjuk értekezleten van, akkor a kollégákat is felhívja, hogy ellenőrizze. A kollégák telefonszámát kinézi a férje telefonjából, ellenőrzi az e-mailjeit, minden percéről tudni akar. Szerencsétlen kolléga már teljesen tönkre van menve, és persze lépni akar, kifelé a házasságból, csak hát ott a gyerek, akit semmiképpen nem akar elveszíteni. Nehéz eset, de szerintem most még megoldható. Nem tudom, mennyire kitartó, és milyen lépéseket tett eddig, de azt gondolom, sokáig nem folytathatja így az életét. És ezt ő is tudja, ami mindenképpen pozitívum, mert legalább megpróbál tenni ellene valamit. Remélem, hamar, mert rossz nézni, ahogy él. Nagyon sajnálom.

Többször kifejtettem már, hogy nem vagyok féltékeny típus, és nem is tudnék úgy élni, hogy valaki folyamatosan féltékenykedik mellettem. Ezért is tartom hihetetlennek az egyik kollégám történetét, de sajnos teljesen igaz.

A felesége betegesen féltékeny, és ezt szó szerint kell érteni, ez már egy betegség, amit kezelni is kell. Kezelik is, de úgy tűnik, nem kellőképpen hatékonyan, mert teljesen tönkreteszi a kollégám életét. Naponta többször hívja, ha nem veszi fel a telefont, mert mondjuk értekezleten van, akkor a kollégákat is felhívja, hogy ellenőrizze. A kollégák telefonszámát kinézi a férje telefonjából, ellenőrzi az e-mailjeit, minden percéről tudni akar. Szerencsétlen kolléga már teljesen tönkre van menve, és persze lépni akar, kifelé a házasságból, csak hát ott a gyerek, akit semmiképpen nem akar elveszíteni. Nehéz eset, de szerintem most még megoldható. Nem tudom, mennyire kitartó, és milyen lépéseket tett eddig, de azt gondolom, sokáig nem folytathatja így az életét. És ezt ő is tudja, ami mindenképpen pozitívum, mert legalább megpróbál tenni ellene valamit. Remélem, hamar, mert rossz nézni, ahogy él. Nagyon sajnálom.

Tavaly ilyentájt elég komoly válságban volt a házasságunk, napokon keresztül nem beszéltünk, hetekig nem bújtunk ágyba. Nem beszéltünk róla, de aztán valahogy rájöttünk, ez nem jó így, és lassan megoldottuk a dolgot, őszre minden nagyon szuper volt.

Az elmúlt egy-két hétben rossz előjeleket véltem felfedezni, és ennek most hangot is adtam, mielőtt nagyobb baj lenne. Volt egy vitánk, de aztán a férjem rájött, hogy igazam van. Remélem, ezt a tetteivel is bizonyítani fogja majd.

Tegnap megint kifolyni készült a szemem, egész nap a képernyőt bámultam. Ma kicsit lazább, inkább megbeszélések vannak, abból sem túl sok. Holnap meg levélírás lesz ezerrel, mennek majd ki a hivatalos iratok. Minden nap más és más, ez jó.