A hétvége csendes. Már pénteken délután szomorú vagyok, mert tudom, hogy nem beszélhetünk egész hétvégén. És pénteken ráadásul délután sem szoktunk találkozni, mert különböző időben van vége a munkának. Az a szerencsésebbik eset, ha reggel találkozhatunk, akkor a szememmel jó alaposan "felfalom", hogy elraktározzam magamban minden mozdulatát, szempillantását.

Részemről lehetne hétvégén is sms- vagy e-mail-váltás, nem lenne belőle gond itthon, de ő nem kockáztat. Meg is értem, soha nem teszek szemrehányást miatta. Csak nagyon figyelek, nem jön-e mégis valami, vagy esetleg nem látom-e meg az utcán, ha megyünk vásárolni vagy ebédelni. Meg követem néha a google maps-on, ha lehet. Ha véletlenül balesetet hallok olyan területről, ahova hétvégén menni szokott, akkor ideges leszek. Addig, míg meg nem látom a térképen, hogy otthon van. Akkor megnyugszom, de addig fél óránként ellenőrzöm, nem jelentkezett-e. Azt akarom hinni, hogy tudja, számítok a bejelentkezésére, és ezért időről-időre megjelenik a térképen a kis ikon, hogy éppen hol tartózkodik. A valóságban ez valószínűleg nem így van, eszébe sem jut, hogy aggódhatok, vagy hiányozhat, csak véletlen, hogy ott van.

Vasárnap délután általában már idegbeteg szoktam lenni. Ma valahogy nem vagyok az. Talán mert sűrű volt a hétvége, és nem volt időm vele foglalkozni annyit. Mert természetesen most is folyamatosan azon jár az agyam, hogy éppen mit csinál most, hol van? És azon, hogy hétfőn mibe menjek arra számítva, hogy a vonaton találkozunk - esetleg délután nemcsak a vonaton.

Aztán jön a hétfő reggel, és nem tudom, hogy annak örüljek-e, ha a vonaton van, vagy annak, ha nincs. Mert egyszer, amikor nem volt a vonaton hétfőn reggel, kiderült, hogy otthon lebukott. Azóta rettegek tőle, hogy ez újra megtörténik. De ha nincs ott a vonaton, az nagy eséllyel azt jelenti, hogy autóval megy dolgozni, tehát lehet, hogy tervei vannak délutánra. Szóval soha nem tudhatom, mi a jó, ez leginkább csak akkor derül ki, ha beszélünk. Vagy a vonaton, vagy utána a chaten.

Ambivalens, nem? A szeretők jobban szeretnek munkába menni, mint otthon üldögélni :).

Úgy tűnik, a szeptemberi bejegyzések egy kivétellel elvesztek. Mintha a sors akarna ezzel valamit mondani, hiszen szeptemberben történtek a legszebb és a legrosszabb dolgok is velünk. Még próbálkozom picit, de szerintem több esélyem már nem nagyon van arra, hogy még valamit visszaszerezzek.

update: úgy tűnik, mégis sikerült mindent megtalálni. Legalábbis nekem úgy tűnik, hogy megvan minden. Egy bejegyzést nincs meg, de az úgyis csak piszkozatolva volt, mert jobbnak láttam, ha nem nyilvános. Tehát amit a kedves olvasók eddig olvashattak, azt mindet visszaszereztem, és dátum szerint felpakoltam. Szeretünk google :)
(A kommentek sajnos elvesztek, de hát ennél nagyobb bajunk az életben ne legyen.)

Néha úgy érzem, az egésznek semmi értelme nincs. Mintha K.P. nem akarná. Pedig ha találkozunk, akkor nagyon úgy tűnik, hogy akarja, és élvezné is nagyon, de akkor miért ilyen nehéz vele zöldágra vergődni? Miért nem lehet megbeszélni fontos dolgokat? Én elhiszem, hogy dolgoznia kell, nekem is, nem ragaszkodom hozzá, hogy munka közben beszéljünk róla, de akkor legalább hazafelé vagy amikor otthon még egyedül van, vagy reggel, vagy mit tudom én mikor, csak beszéljük meg, amit meg kell. Olyan érzésem van, mintha valamit hárítana vagy titkolna, és nem akarna beszélni róla. De mit? Mi az, amit érdemes titkolni ahelyett, hogy megbeszélnénk? Az ilyen kapcsolatokban szerintem bizonyos dolgokat tisztázni kell, nem pedig mismásolni.

Annyira jó pillanataink voltak a héten, most meg megint itt vagyok magamba zuhanva, és vár rám egy néma hétvége, amikor semmire sem fogok jutni. Majd "hétfőn beszélünk", de miről, könyörgöm? Amikor hétfőn akartunk találkozni, de azt meg kell szervezni, az nem megy csak úgy, hogy felülök a villamosra és ott leszek. Egyikünknek kocsival kéne jönnie, meg kéne beszélni, hova megyünk, kinek érdemes és hol letenni az autót és hasonló kérdések. Nem lesz ebből már semmi hétfőn sem, úgy látom. És ha hétfőn nem lesz, akkor nagy eséllyel hetekig nem lesz, mert utána én biztos nem fogok tudni meglógni, annyi munkám lesz. És ezt ő is tudja, de mintha nem fogná fel. Mire jó ez az egész így?

 Mint mindenki észrevehette, a freeblognál gond volt tegnap. Elég nagy gond. Nekem augusztustól vesztek el a bejegyzéseim, a google-ból vissza tudtam szerezni október 3-tól, de pont a leglényegesebb részek (legalábbis az elmúlt néhány hónapomból azok voltak a leglényegesebbek) nincsenek meg. Blogexportot persze nem csináltam, így max. egy-két bejegyzés lehet még meg talán a gépen otthon. Majd körülnézek. Persze a kommentek is elvesztek. Ez van, sajnálom. Nagyon. 

Megkérdeztem egy-két pasit, miért van az, hogy nagyjából magasból lesz@rják a nőt, ha ő esetleg kifejezi lelkesedését, de ha közömbösnek mutatkozik, elkezdenek utána teperni.

A válasz nagyjából egy szóval kifejezhető: vadászösztön. A férfiak szeretik, ha egy nőt könnyű megkapni, de ha azt látják, hogy a nő nagyon odavan, akkor azért úgy csinálnak, mintha mégsem érdekelné őket, mert szeretik látni a nő rajongását, élvezik, hogy valaki így érez irántuk. És hagyják, hogy tegye, ameddig jólesik neki. Viszont rajta tartják a szemüket az eseményeken, mert nem akarják elveszíteni a nőt és a lehetőséget az ő megszerzésére, ezért ha azt látják, hogy az érdeklődés csökken, azonnal akcióba lépnek, és küzdenek kicsit, nehogy a nő eltűnjön, lelépjen. Megszerezni a nőt még mindig dicsőségnek számít. Valahol az egész szerintem a haverokról is szól, akiknek jó azt is mutatni, hogy „nézd, ez a nő hogy oda van értem, de engem nem érdekel”, meg azt is, hogy „megszereztem!”.

Szóval úgy tűnik, élvezik az érdeklődést, és szeretnék minél tovább kiélvezni, de elveszíteni semmiképp nem akarják a közömbösségük miatt, ezért beindulnak, ha azt látják, a nő már éppen feladná. Hát ezért.

Az én K.P-mra nagyon jó hatással volt az én látszólagos közömbösségem. Olyat tett, amit eddig még soha, hiszen némi üldözési mániában is szenved, és azt hiszi, hogy ha egy ismerős minket együtt lát, akár csak beszélgetni is, akkor azonnal rohan az ő feleségéhez és beárulja. Hiába mondom neki, hogy nem életszerű a feltevése, ő azért aggódik. Ilyen körülmények között persze mások előtt csak a gyerekekről beszélgethetünk (hiszen az semleges téma, és egyértelmű, hogy a gyerekek kapcsán ismerjük egymást, ami oké), és szó sem lehet arról, hogy hozzám érjen. Még a kezemet is csak nagyon ritkán, nagyon óvatosan fogta meg a vonaton, amikor ismerős közel s távol sem volt. Na most ehhez képest sikerült nyilvános helyen csókolóznunk…

Igaz, hogy a környéken nem nagyon járt senki, ismerős különösen nem, és elég sötét is volt, de ez akkor is nagy bátorság volt részéről. És az is igaz, hogy fél percenként figyelt a háta mögé, nem jön-e valaki. De nagyon bejöhetett neki a dolog, mert másnap egyáltalán nem tiltakozott, amikor felajánlottam, hogy hazaviszem autóval, és a parkolóban megcsókoltam. Sőt, úgy beindult, hogy szerintem simán „megerőszakolt” volna ott az autóban, ha úgy adódik :). Nagyon be volt zsongva, ilyennek még sosem láttam. Még azt is bevallotta, hogy nagyon hiányzott már ez neki.

A korai sötétedés egyébként egyértelműen a mi barátunk. Szeptemberben még keresnünk kellett mindig valami eldugott helyet, ahol senki nem lát, hogy egy kicsit összebújhassunk hazafelé menet. Most már elég, ha a parkoló nincs kivilágítva, mert az autóban sötét van és nem lehet belátni. És ez őt is megnyugtatja, felszabadultabb tud lenni. Még nem tudom, mikor jutunk el megint a panzióba, hogy néhány órát normális körülmények között kettesben tölthessünk, de remélem, hogy nagyon hamar.