Odáig már eljutottunk, hogy tudjuk, valami nem stimmel, és akarunk tenni ellene valamit. Ha már beszélünk róla, akkor van remény, hogy megoldjuk. El is kezdtük, és remélem, jó úton haladunk affelé, hogy ne legyenek további gondok. De azért nem lesz egy olyan egyszerű, hogy egyik napról a másikra minden csúcsszuper legyen. Kitartónak kell lenni, és akkor megint minden jó lesz.

Most valahogy nagyon távolinak érzem. A napok csak úgy mennek el mellettem, nem történik semmi, aminek úgy igazából örülni tudok. Szinte csak túlélni akarom a perceket. Néha viszont olyasmik történnek, aminek nem tudok örülni. Sokszor szívesen sírnék, van, amikor meg is teszem. Látszólag ok nélkül, de ott van azért az ok is. Mostanában gyakoribbak az összeszólalkozások. Nincs itt veszekedés, csak egy-egy odaszólás, ami viszont súlyos következtetések levonását vonja maga után. Baj van. Ha nem vigyázunk, nagy baj lesz. Nem jó így, és nem tudom, hogy kellene tenni ellene. Illetve tudom, le kellene ülni megbeszélni. De mintha mindketten menekülnénk a beszélgetés elöl. Nem tudjuk elmondani, mi a bajunk, nehéz megfogalmazni. Pedig ez lenne az első lépés a megoldáshoz. Amit elég sürgősen meg kell tennünk, ha meg akarjuk menteni, ami még menthető.

Csak épp készültem rá, hogy kicsit belefészkeljem magam az ölébe - csak amennyire egy nyilvános helyen lehet - és érezzem a kezében a kezemet, miközben beszélgetünk. De nem lehet, mert a munka már megint közbeszól. Ha készülök valamire nagyon, akkor tuti nem jön össze. És most nagyon készültem. Ezért aztán nagyon-nagyon rosszul esik, hogy nem jött össze. Mostanában nem potyogtak így a könnyeim semmi miatt, mint ahogy most egy lefújt randi miatt. Pedig az égvilágon semmi extra nem történt volna, csak megiszunk egy kávét és kicsit lelkizünk. De úgy látszik, jelen pillanatban ennyit sem érdemlek :(.