Az utóbbi napokban kissé ideges, ingerült, türelmetlen vagyok. Nem tudom, van-e köze a PMS-hez, eddig nem vettem észre magamon, hogy jelentkezne ez a szindróma. De most napok óta utálom magam a viselkedésemért. A gyerekek is fel bírnak bosszantani egy perc alatt és szegények nem értik, miért üvöltök velük. Ahhoz sincs türelmem, hogy játsszak velük, és rossz anyaként inkább bekapcsolom a tévét nekik. Na jó, a mai nap kissé kivétel volt, ma már egész sokat játszottam velük, de a héten ez nem volt túl jellemző.

Ráadásul a leendő munkámról is felemás hírek érkeznek. Van, amikor nem tudom, örüljek vagy sem, máskor tiszta ideg leszek tőle. Aztán jön valami, amitől kicsit optimistábban látom a jövőt. De nem egyértelmű a dolog és még jó sokáig nem lesz az. Annyira jó lenne már tudni, hogy mi lesz velem. Mert változás lesz, ez biztos, csak azt nem lehet tudni, hogy milyen jellegű. És a bizonytalanságot nagyon utálom.

Sok-sok évvel ezelőtt történt, még egyetemista voltam, egy már haldokló kapcsolat végén. Az irc-en megismerkedtem Tomival. Néhányszor beszélgettünk, aztán úgy döntöttünk, találkozunk. Ebből is látszik, hogy a kapcsolatom már nagyon haldoklott, mert korábban el nem tudtam volna képzelni, hogy én más fiúval egyáltalán szóba álljak, amíg valakivel járok (hm, ma már nem ilyen vagyok :) ).

Szombaton délután találkoztunk, ha jól emlékszem, a Múzeum-kertben. Akkoriban még nem nagyon küldtünk egymásnak fotót, nem volt rá annyi lehetőség. Mobiltelefon sem volt még, így csak a leírásainkra hagyatkozhattunk, hogy megtaláljuk egymást - akkortájt szerintem mindenki a Múzeum-kertben találkozott. Szerencsére hamar megtaláltuk egymást. Pár szót beszélgettünk, majd úgy döntöttünk, megyünk kínait enni a Duna Plazába. A metrón jó alaposan megnéztük egymást tetőtől talpig. Nekem tetszett a látvány, szerintem neki is. Az étteremig persze folyamatosan beszélgettünk, ott pedig már majdnem olyanok voltunk, mint akik hónapok óta együtt járnak. Simán etettük egymást a saját villánkkal :), és nagyon jókat nevettünk közben.

Kaja után sétálni mentünk. Persze jött a szokásos forgatókönyv: kézfogás, majd egy megfelelő helyen az első csók, meg a következő is. A Római parton leültünk egy padra, Tomi az ölébe ültetett, és csókolózás közben a keze is elkalandozott a szoknyám alá. Ahogy kezdett esteledni, mondta, hogy aludjak nála. Erre nem voltam felkészülve, ma már rutinosan vinnék magammal egy váltás bugyit is a randira, akkor nem vittem. De ez nem akadályozott meg abban, hogy vele menjek. Nem bántam meg, nagyon gyengéd és kedves volt velem. Nem mondom, hogy nem történt semmi, de a "végsőkig" nem jutottunk el, és ez így volt jó. Reggel még reggelit is készített nekem. Aztán hazakísért, a villamoson jót csókolóztunk. Kicsit elszomorodtam, mert azt hittem, többet nem találkozunk. Szerencsére később is találkoztunk párszor, miután a kapcsolatomnak vége szakadt (azaz szakítottam). Szerelem nem lett belőle, de amikor találkoztunk, mindig nagyon jól éreztük magunkat, akkor is, ha csak egy étterembe tudtunk beülni, és akkor is, ha kettesben tudtunk maradni néhány órára.

Aztán egyszer csak eltűnt a szemem elől. Néhány évig még tudtam róla ezt-azt, de nem túl sok mindent. Már van vagy 10 éve, hogy nem hallottam róla. Már csak az emlékeimre hagyatkozhatok, ha néha eszembe jut.