Ha valaki kívülről nézi az életemet, azt mondja, biztosan elégedett vagyok. Van két szép gyerekem, egy rendes férjem, szép házban lakunk, elég tisztességes körülmények között élünk. Aki azt gondolja, elégedett vagyok, jól gondolja, hiszen annak kell lennem. Tényleg nem lehet egy szavam sem az életemre. Mégis van néha. Ugyanis néha úgy érzem, hogy nagyon szép ez a látszat, de ott legbelül hol vagyok én az életemből? Hova tűntem? 

A látszat szép és jó, de az igazi élet mégsem ez. Illetve nemcsak ez. Úgy érzem, hogy engem sokszor észre sem vesznek, mintha az lenne a természetes, hogy végzem a dolgom, csinálom a napi rutint és közben nem érzek semmit. Pedig igenis érzek. Gondolkodom is és érzelmeim is vannak. És bizony gyakran előfordul, hogy azon gondolkodom, jó helyen vagyok-e? Nem lehetnék egy olyan helyen, ahol engem is észrevesznek? 

Mert az nem érdekes, hogy az óvodás gyerekem azt mondja: "nem baj, hogy anya beteg, akkor is vele akarok lenni", mert tőle ez az őszinte, és nem arra gondolt, hogy "sebaj, majd meggyógyul", hanem arra, hogy ő akkor is velem akar lenni és nem mással. De hogyha a párom is úgy gondolja, hogy micsoda nagylelkű tett volt tőle, hogy amikor én majd' 40 fokos lázzal feküdtem, akkor ő odafigyelt, nehogy elaludjon, ha kell nekem valami, oda tudja adni - hááát, nem tudom. Én úgy érzem, ennek valahol természetesnek kéne lenni és nem dicséretet várni érte. Legalábbis részemről az, ha ő beteg, én haptákban állok. De itt most nemcsak róla van szó, hanem úgy mindenről és mindenkiről, aki hajlamos rá, hogy figyelmen kívül hagyja a személyemet. Mert sajnos vannak ilyen emberek a környezetemben, és nagyon rosszul tud esni, amikor ezzel szembesülök. 

Megpróbálom megtalálni magamat, de nem mindig megy. Segítség nélkül pláne nem. 

Tudjuk, hogy védekezni kell a szexuális úton terjedő betegségek ellen. Tudjuk, hogy egy nő élete nagy részében védekezik a nem kívánt terhesség ellen. Tisztában vagyok ezzel én is, a kezdetektől védekezem. Szerintem a legjobb módszer a gumióvszer, de volt, hogy tablettát szedtem. Ez utóbbi nem jött be. Ha fiatal lányokkal beszélgetek, mindig azt mondom nekik, hogy hordjanak maguknál gumióvszert, ne számítsanak a fiúkra. Amikor arra hivatkoznak, hogy azt a fiúk nem szeretik, azt mondom, hogy akkor nem kell velük lefeküdni. Ennyire egyszerű a dolog.

És mégsem ennyire egyszerű. Igen, én ragaszkodom a gumióvszerhez. Volt olyan szakasza az életemnek, hogy hordtam magammal mindig, hiszen nem tudhattam, mikor lesz rá szükség. Általában nem volt gond, a partnerem is úgy gondolta, jobb a biztonság. De volt olyan is, hogy csak épp a behatolás előtt kérdeztem rá, hogy mi lesz a védekezéssel, és miután az volt a válasz, hogy az illetőnek nem lehet gyereke, nyugodtan belementem a dologba. Pedig még mindig ott vannak a betegségek, amit elkaphattam volna. Szerencsém volt, nem kaptam el. Azóta sem, és tényleg nem lehet gyereke az illetőnek :). De néha én is követek el hülyeséget. Előfordult, hogy igazából fel sem merült a védekezés lehetősége. A pasi egyszerűen a megszakítást választotta. Ez ugyan engem nem nyugtat meg 100%-osan, de ismerem a ciklusomat, és tudtam, hogy épp nem nagy az esélye, hogy gyerekem legyen. A betegségekről megint csak megfeledkeztem. Ill. nem feledkeztem meg, csak bíztam benne, hogy nem kell tőle tartani. Pedig nem kéne ennyire bízni talán senkiben, legalábbis nem az ilyen kalandok esetén. 

Bizony olyan is volt, hogy nem voltam teljesen nyugodt a terhességet illetően sem, mert a megszakítás szerintem nem az igazi módszer. De ebben is szerencsém volt. Csak így legyen mindig. És nem csak a terhességre gondolok, sokkal inkább a betegségekre. Könnyű osztani az észt, de amikor az ember a közepében van egy igazán forró helyzetnek, bizony hajlamos könnyelműsködni. De ezt a fiatal lányoknak nem kell tudni, ők csak védekezzenek :).