A héten találkoztam az újra felbukkant régi baráttal. Egy kávézóba ültünk be beszélgetni, és pont olyan volt minden, mint régen. Pont ugyanolyan jó vele beszélgetni, mert pont olyan intelligens és művelt :). Mindig is értékeltem benne, hogy bármilyen témában otthon van (ez nagyrészt a munkájából adódik). 

A találkozástól amúgy féltem kicsit, pedig tudhattam, hogy ő igazi úriember lesz, amilyen világéletében volt. Szóval nem volt miért izgulni. Jól esett, amikor azt mondta, hogy jobban nézek ki mint valaha, már csak azért is esett jól, mert ő nem szokott üres frázisokat puffogtatni, csak akkor mond valamit, ha úgy is gondolja. Jól esett, hogy örült nekem, úgy magához szorított, mint aki soha nem akar elengedni. Jól esett, hogy nem volt tolakodó. Igaz, hogy végig fogta a kezemet, de ezt már tőle megszoktam, és nem volt kellemetlen érzés. De tovább nem ment, meg sem próbált megcsókolni, véletlenül sem utalt arra, hogy mit szeretne még tőlem. Persze én utalás nélkül is tudom, hiszen ismerem már nagyon sok éve. De jó volt, hogy nem akarta magát rám erőltetni. Mint mindig, most is rám bízza a döntést. A döntést én már rég meghoztam magamban: egy-egy kávé vagy ebéd néha belefér, hiszen tényleg nagyon jó beszélgetni vele, de nem akarom meglátogatni a lakásán, bármennyire is szeretné. Ha már ott lennék, nem tudnék nemet mondani, ezért inkább nem is megyek oda.

Beszélgetés közben volt egy érdekes momentum: meghívott magával Angliába egy hosszú hétvégére. Azt mondta, bármikor mehetünk, amikor meg tudom oldani. Nem akarta elhinni, hogy nem tudom megoldani. Persze igaza van, ha igazán akarnám meg tudnám oldani. Ráadásul imádom Angliát, tehát még fáj is a szívem miatta, de akkor sem fogom megoldani. Ugyanis a meghívás nem teljesen önzetlen, ezt tudom. Jó, az is igaz, hogy akárkit nem vinne magával, és ez megint csak jól esik nekem, de ilyen meghívást az én helyzetemben nem szabad elfogadni. Úgyhogy fájó szívvel, de nemet mondtam. Ahogy ismerem, el fogja még párszor mondani, de erőltetni nem fog semmit. Elfogadja (talán meg is érti), ha nem megyek vele, de azért fog még próbálkozni. Egyébként ő a nemet is mindig nagyon kedvesen fogadta. 

Búcsúzáskor megint jó erősen magához ölelt és elismételte, mennyire örül, hogy találkoztunk. Kicsit fura érzéssel ültem fel a villamosra, nem nagyon tudom hová tenni ezt az egész dolgot. Majd megemésztem, közben meg az élet megy szépen tovább a maga útján.