Ma felhívott K., hogy boldog karácsonyt kívánjon :). Jól esett a hívása. Kérdezte, mi újság, elmondtam neki, mi a helyzet. Azt mondta, az ünnepek után majd hív. Kíváncsian várom. 

Idénre befejeztem a munkát. Mármint a hivatalos munkahelyit. Itthon persze lesz bőven mit tenni, de azért ez mégiscsak más. Nem kell hajnalban kelni, még a héten a gyereket el kell vinni iskolába, de akkor sem hajnali keléssel. Nap közben hiába van házimunka, lehet pihengetni, lustálkodva kávét inni, játszani a kisebbikkel, aztán hétvégén készülni a karácsonyra, takarítani, sütni, a gyerekekkel együtt. Majdnem három hétig itthon leszek, de jó lesz :). 

Úgy döntöttem, nem megyek bele olyan kapcsolatokba, ami már az elején szenvedés. Ennek köszönhetően valószínűleg megsértettem valakit, aki nem örült neki, hogy én nem szoktam őt felhívni, de mondtam, hogy nagyon drága a külföldi hívás, nem fér bele a költségvetésbe. Erre ő: te nem hívsz, de én hívjalak? A következő mondatomra elköszönt: nem én kértelek, hogy hívj, a te döntésed volt. Na ez nyilván nem tetszett neki, de nem érdekel. Azóta az ismerőseim közül is töröltem, nem volt ennek a dolognak így semmi értelme.

A másik - egyébként nagyon szimpatikus - férfinak is elmondtam az első komolyabb beszélgetésünkkor, hogy én nem fogok vele templomba járni, meg minden nap imádkozni, erre ne számítson. Azt mondta, semmi gond, nem fogja forszírozni a dolgot. Ezek után nagyon jót beszélgettünk. Hogy lesz-e folytatása, nem tudom, ha nem jelentkezik, akkor valószínűleg mégis gond. De ezt muszáj már az elején tisztázni, mert később parttalan vitákhoz vezethet. És annyira nem vagyok én rászorulva egy kapcsolatra, hogy már a legelején tele legyek kompromisszumokkal.