És nem vagyok szerelmes. Ezt a Kedves is tudja rólam. És úgy tűnik, hogy bármennyire is féltékeny (szerintem csak egy kicsit), ezt elfogadja. Azt is tudja, hogy a parlagon heverő föld azé, aki megműveli. Neki most hetekig nem nagyon van ideje rám, a munkájában most van a főszezon. Nem kérdez semmit, de biztosan tudja, hogy nekem nehéz várnom rá. Az utóbbi egy-két hétben nagyon megnőtt az „étvágyam”, és sajnos ő nem elérhető, hogy „jól lakasson”. Ha lennének erkölcseim (ahogy nincsenek, legalábbis sokan biztosan ezt gondolják rólam), akkor „hűséges” lennék, de ez már eleve egy nagy hülyeség, hiszen ha hűséges lennék, a Kedves nem lenne az életem része. Milyen dolog már azon aggódni, hogy „megcsalhatom-e a szeretőmet”. Nem tudom, mi történt velem, de teljesen megbolondultam. Egy csóktól be tudok indulni, már attól a gondolattól felizgulok, hogy hozzám érhet egy jóképű pasi. Ha meg úgy adódik, hogy hozzám is ér, végképp kivetkőzöm magamból. Az elmúlt egy hét történései alapján tuti, hogy nem kerülök a mennyországba (ha van olyan), sőt szerintem még a purgatóriumra sem kapok esélyt. De egyszer élünk, nem? Ésszel csinálom, és jól esik. Az vesse rám az első követ, aki soha nem követett el „bűnt”. (De számomra ez is kérdés, mit tekintünk egyáltalán bűnnek?)
