Ahogy mondtam, a hullámvasút aljáról fel lehet jönni, csak kell egy kis idő. Igaz, hogy nem találkoztunk majdnem egy hete, de sikerült tisztázni a félreértéseket, és sikerült pár percet beszélni is. Ehhez nem ártott az, hogy tegnap összefutottam a barátjával, aki természetesen beszámolt neki a beszélgetésünkről, és ezek után felhívott a Kedves azzal, hogy "hallom, megcsaltál" :). Annyira édes volt, ahogy kérdezősködött, mondta, hogy nem féltékeny, de minden szavából és a hangjából is az derült ki, hogy de bizony egy kicsit az.

Jövő héten össze tudnánk hozni egy kis kiruccanást vidékre, mondtam neki, azt mondta, végiggondolja, ha sikerül megoldania, akkor mehetünk. Jaj, nagyon jó lenne.

Na ez az, amiből elegem van. A hullámvasút. Hogy az egyik pillanatban úgy érzem, minden oké, a következőben meg úgy érzem, semmi sincs rendben. Jön egy kérdés, és én teljes letargiába esek, mert nem tudok válaszolni. Vagy nem veszi fel a telefont, és elkezdek mindenféle hülye dolgokat kitalálni. Pedig valószínűleg minden oké, csak hát pasi a lelkem, egy egyszerű pasi, aki nem érzi, hogy nekem arra van szükségem, hogy tudjak vele kommunikálni, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Ő meg szerintem úgy érzi, hogy minden oké, elmondta párszor, hogy odavan értem, ennyi elég is lesz. Nem akarok túl sok sem lenni, de ennyi pont nem elég, egy kicsit több beszélgetés nem ártana. De most távol vagyunk egymástól, így még ebédszünet sincs, 250 km távolságból azt kicsit bonyolult lenne megoldani. Tudom, hogy holnap vagy holnapután találkozunk, most mégis a hullámvasút alján vagyok és jó lenne innen kimászni sürgősen, mert jobban szeretem magam mosolygósan. Úgy, ahogy hétfőn voltam, amikor azt mondta a kolléganőm: "te ragyogsz". Ragyogni akarok újra. Folyamatosan. És ez főleg rajtam múlik, nem a Kedvesen.