Nem nagyon szeretem ezt az érzést. Igazából nem szeretnék nyomozni a férjem után, de van egy gyanúm, és a bizonytalanságot meg utálom. Az már biztos, hogy nem mondott igazat, de hogy mi az igazság, azt még nem tudom. Mi a fenét csináljak?

Azt hiszem, direktbe nyomozni nem fogok, de figyelek. Figyelem a jeleket, amelyek segítenek majd a döntésben. Előbb-utóbb döntenem kell, hogy mit szeretnék a kapcsolatunkkal kezdeni, ez is egy aspektus a döntéshez. De nem könnyű.

Sokat gondolkodtam azon (már megint a gondolkodás! nem kéne annyit), hogy miért "kergetem" én mostanában a kapcsolatokat, miért van igényem arra, hogy egy időben akár több pasi is körülrajongjon. Aztán rájöttem: szeretethiányom van. Egyszerűen nem kapom/kaptam meg azt a figyelmet és szeretetet, amire szükségem van. Amikor úgy érzem, hogy a közvetlen környezetem nem figyel rám eléggé, nem kapok elég ölelést vagy szép szavakat, akkor görcsösen keresem a kapcsolatot azokkal a pasikkal, akikről tudom, hogy bármikor szívesen udvarolnak nekem, ha tehetik nemcsak megölelnek, de más módon is kifejezik az érzéseiket és szeretnének boldognak látni. És én nagyon hálás "közönség" vagyok, ha kedvességet kapok, én is kedvességet adok. Így aztán én is jól járok, ők is jól járnak.

De igazából ez csak rövid távú "jól járás", akkor épp jól érzem magam, aztán később valószínűleg újra és újra előjön ez a szeretethiány, és újra kezdődik az egész elölről. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha nem lenne szükségem ilyen "pótlásokra".

Mondtam már, hogy a férjeknek kötelezővé kellene tenni az udvarlást :). Rómeó olyan szépeket tud mondani, hogy képes vagyok azért az éjszaka közepén is felébredni, hogy meghallgassam az udvarlását. Legutóbb pl. ragaszkodott hozzá, hogy nekem tökéletes a személyiségem, és a testem is. És hiába mondtam, hogy szerintem nem, ő nem tágított. Én meg ráhagytam :). Tudom, hogy nincs igaza, de annyira jó hallgatni, ahogy azon a szexi hangján mindenféle szép dolgokat mond.