Két nagyon nehéz munkás hét áll mögöttem, két nagyon nehéz munkás hét áll előttem. Nagyon nem kellett, hogy ma összekapjak a főnökömmel. Az egy dolog, hogy nem volt igaza, de ezt ráadásul elég ronda stílusban mondta el, ami nagyon rosszul esett. És a döntése miatt néhányan szenvedni fognak, ő persze nem, mert ha úgy dönt, ahogy én szeretném, akkor neki több dolga lenne, de mindenki másnak kevesebb vagy ugyanannyi. Talán nekem meg két másik kollégámnak lesz a legrosszabb, de persze ez nem zavarja a főnököt, ő szokásához híven játssza a mártírt. Csoda-e, hogy nem jó a hangulatom?
Itthon sem mennek úgy a dolgok, ahogy kellene, de egyszerűen nincs erőm leültetni a férjemet, hogy beszélgessünk. Kerülöm a konfliktust. Vagy a magyarázkodást? Nem is tudom, csak egyszerűen nem megy.
Vannak azért kellemes dolgok is, pl. amikor B.D. ír egy sms-t, hogy "ne legyen rossz kedved!", vagy amikor T. (a kollégám, akivel az utóbbi két hétben minden nap reggeltől estig együtt dolgoztunk) rám mosolyog és azt mondja, "jó téged nappal is látni", mivel legutóbb este 8-kor búcsúztunk el egymástól az irodában.
És persze ott van A., aki tartja bennem a lelket, és amikor a vonaton ülök fülemen a telefonnal, könnyeket potyogtatva, akkor beszél hozzám és próbál felvidítani. És sikerül is neki. Igaz, rámegy másfél órája, de nem bánja, teljesen természetesnek veszi, hogy ezt megtette. Miért nincsenek ilyen pasik rajta kívül is? A múltkor megkérdeztem, nem akar-e engem is feleségül venni :), mert olyan dolgokat vesz természetesnek, amire a nők vágynak, de a férfiak általában nem tesznek meg, meg sem fordul a fejükben, hogy megtehetnék. A. meg nem érti, miért vagyok elájulva attól, amit tesz a feleségéért, mert számára ez a normális. Pedig sajnos nem az.
