Tiszta szerencse, hogy még nincs telefonadó. Jó, nem én fizettem volna, hanem a haverom, aki felhívott telefonon, de akárhogy is nézzük, másfél óra sokba kerül így is, adó nélkül, adóval még több lett volna. De ez őt úgy tűnik, nem zavarta. Beszélt, beszélt és beszélt, én meg hallgattam, némelyik történetet már sokadszor, de türelmes voltam és kedves. Aztán kérdezett, én meg válaszoltam, és megmagyaráztam, amit félreértett, és félbeszakítottam, ha úgy éreztem, hogy megint félremagyarázza a dolgot. Aztán megint csak hallgattam, ahogy nagyon zavarban volt, mert olyan dolgot próbált elmesélni, ami neki egy kudarc volt. Én nem éreztem azt a dolgot kudarcnak akkor, amikor megtörtént (jó pár évvel ezelőtt), de úgy tűnik, benne elég mély nyomot hagyott. mert rendszeresen visszatér rá és nem túl boldogan mesél róla. Csak azt nem tudom, hogy miért hozza fel rendszeresen, amikor én soha nem emlegetem, nem is emlegettem. Eszembe sem jutna hibáztatni őt bármiért és számon kérni rajta, hogy mi és miért történt. Nem értem, miért beszél róla olyan gyakran.
Őszintén szólva én örülök, hogy akkor úgy történt, és nem másképp. De ha ezt megmondanám neki, azt érezné igazán kudarcnak, azt hiszem. Így aztán én nem mondok semmit. De lehet, hogy pont ez a baj, és azt várja, hogy erősítsem meg abban, hogy igen, milyen kár... de erre hiába vár, nem fogom megtenni. Ez van.
