Voltak már nehéz időszakai a házasságunknak, de ami most van, arra talán lehet azt is mondani, hogy válság. Alig-alig beszélgetünk, sokszor kiabálunk egymással. Hetek óta gyakorlatilag nem alszunk egymás mellett. Arról nem is beszélve, hogy nem emlékszem már, mikor szeretkeztünk. Jó, ez nem volt annyira régen, de vagy két hete biztos, vagy kicsit régebben. Tenni kellene valamit, de elképzelésem sincs, mi lenne a jó lépés. Beszélgetni nincs kedvem róla, pedig talán azzal kellene kezdeni. És az a furcsa, hogy miközben úgy érzem, nincs mindenben a férjemnek igaza, racionálisan tudom, hogy mégis. Ambivalens érzéseim vannak.

Természetesen tegnap este anyám úgy csinált, mintha reggel nem történt volna semmi közöttünk. Én meg nem akartam újabb veszekedést generálni, ezért én is úgy csináltam.

Nem kívánom senkinek, hogy így kezdje a hetet. Korán reggel még jól indult minden, de aztán anyám jól felidegesített, és sírva meg dühöngve jöttem el otthonról. Szegény gyerek meg nem értett semmit, csak csendben üldögélt az autóban, és közölte, hogy "szeretlek anya". Én is, nagyon szeretem, és ő igazán nem tehet semmiről.