Másfél hét (majdnem) felhőtlen boldogság után lehetett rá számítani, hogy besokallok és túlcsordulok. Az elmúlt napokban iszonyú mennyiségű adrenalin tartott fenn és pörögtem folyamatosan. Mára úgy tűnik, elfogyott az adrenalin, én meg összeomlottam. Nincs semmi baj, mégis sírhatnékom van. Délelőtt még csak-csak kibírtam, mert dolgoztam rendesen, de délutánra, amikor épp nem volt mit tenni, csak bambulni ki a vonat ablakán, rámjött a sírhatnék. És ez azóta is tart. Óriási a kontraszt a pár nappal ezelőtti önmagam és a mai önmagam között, és ez ijesztő rendesen. De remélem, nem tart sokáig és helyrerázom a gondolataimat, érzéseimet és megint olyan jól fogom érezni magam, mint mondjuk tegnap vagy tegnapelőtt.

Itt van "álmaim pasija", akire ha csak rágondolok, teljesen beindulok.

Ezek után hazamegyek, és este letámadom a férjemet, és olyat szeretkezünk, amit biztos megemleget egy ideig (nem mellesleg én is nagyon élveztem). Hogy közben kire gondoltam? Nem kérdés. De ezek után még inkább erkölcstelen nőszemélynek érzem magam, aki még a szemébe is hazudik a másiknak (ami szó szerint nem értelmezhető, hiszen soha nem hazudtam ebben az ügyben, csak épp nem osztok meg vele minden információt).

Én, aki alapjában véve nem szeretek csókolózni, remegő lábakkal és nedves bugyiban szálltam ki az autóból, és abba sem akartam hagyni. És legszívesebben az egész napot vele tölteném, csókolózással és egyebekkel. Csodálatos, de egyben nehéz is így.