Van (volt) nekem egy barátom, írtam már róla itt. Többek között arról írtam, hogy kezd terhessé válni a közeledése, a reménykedése. Az utóbbi hetekben kicsit megint elharapódzott a dolog, és úgy néz ki, nem tudjuk egymást igazán tolerálni.

Jó hangulatban voltam karácsony előtt, és ajándékként írtam neki pár érdekes történetet. Nagyon örült nekik, de nem elégedett meg velük, képet szeretett volna kapni. Nem küldtem, több okból sem. Erre ő megsértődött, és számon kért. Én meg úgy gondoltam, hogy nincs joga számon kérni. Nincs közöttünk olyan kapcsolat, ami alapján ő elvárhatná tőlem ezt, mégis elvárja. A számon kérésére nem reagáltam, csak annyit mondtam, szerintem nincs miért magyarázkodnom. Azóta nem jelentkezett. A korábban megírt levelemre sem válaszolt, pedig az a normális "üzemmenetnek" megfelelő levél, amit általában hetente váltunk egymással. Úgy néz ki, végleg megsértődött. Pedig épp januárban akartunk találkozni és együtt ebédelni, mert már elég régen nem láttuk egymást és nem tudtunk beszélgetni egy jót.

A sértődöttségéből azt a következtetést tudom levonni, hogy neki belőlem most már tényleg csak a testem kellett volna. Én meg pont azt nem akartam adni magamból. Nem mondom, hogy nem hiányoznak a levelei, de őszintén szólva jól megvagyok nélküle. Nem is csodálkozom azon, hogy nem írt már egy ideje. Az biztos, hogy én nem fogom kezdeményezni a kapcsolat felvételt, nekem így is jó. Ő most minden bizonnyal úgy érzi, hogy joga volt megsértődni, és neki van igaza. Én meg persze másképp érzem. Nem először ebben az életben, a 10+ év alatt jó néhányszor összekaptunk már, de eddig még nem lett "szakítás" a vége. Most viszont nagyon úgy néz ki, hogy az lett. Sajnálom, de várható volt.

Az éjjel álmodtam egy érdekeset, és az álom végén megfogalmaztam egy posztot is róla (szintén álmomban). Amikor felébredtem, emlékeztem mindenre, ezért most megírom, mit írtam volna álmomban az álmomról.

Koncerten jártam vidéken. Egy meglehetősen kicsi helyiségben volt a koncert, és a nézők érdekes módon asztaloknál ültek. Először egy színjátszó csoport jött be, csodálkozva fedeztem fel köztük az első szerelmemet, mivel neki soha nem volt köze a színjátszáshoz, szerintem még iskolai műsorban sem szerepelt soha. Itt viszont igen. Elég furán nézett ki, de akkor ennek még nem tulajdonítottam jelentőséget.
Miután ők előadták a kis műsorukat, az első szerelmem a nézők közé ült, hogy lássa-hallja a koncertet. Észrevett engem, ezért odaült az én asztalomhoz. Rögtön megfogta a kezemet, ami nagyon jó érzés volt számomra. Rámnézett szomorúan, és akkor láttam, mi volt olyan fura rajta: a haja. Megkérdeztem, mi a baj. Erre azt mondta: "etethetem". Először nem tudtam mire gondol, aztán rájöttem, arra, hogy rákos. Kérdeztem: "milyen?". Válasz: "olyan", ezt is megértettem - hererákra gondolt. Kérdeztem: "fájdalmaid is vannak". Erre nem mondott semmit, csak odadugta a fejét az enyémhez, és így vártuk a koncertet.

Fura álom volt. Fura poszt lett belőle. Remélem, nemcsak az a része nem igaz, hogy találkoztam az első szerelmemmel (évek óta nem láttam), hanem az sem, hogy rákos lenne. Hiszen még nagyon fiatal és tavaly lett apa. Azt hiszem, meg kéne kérdeznem, hogy van, írok neki egy mailt.