Van egy jó barátom, akit már sok-sok éve ismerek (több mint 10). Volt idő, amikor azt hittem, ő a legjobb barátom, aztán kiderült, hogy ő teljesen másképp érezte. Később ő gondolta, hogy közelebb vagyunk egymáshoz, amikor én már nem annyira. De a barátság végig megvolt, kisebb-nagyobb bukkanókkal, különböző intenzitással. 

Bennem akkor történt a nagy törés, amikor kiderült, hogy számára mást is jelentek, mint barátot. Ő a nőt (is) látja bennem, és nem is akárhogy: szeretkezés közben sokszor rám gondol, maszturbálás közben mindig. Csodálkoztam ezen, hiszen nem éreztem úgy, hogy alapot adtam volna ehhez az érzéshez, de őszintén szólva jól esett a vonzalma. Egy ideig. Aztán kezdett kissé terhessé válni. Ezt persze nem mondtam meg neki szemtől szembe, sőt, talán én is elrontottam a dolgot azzal, hogy néha (ha jó kedvem volt) adtam a lovat alá, egy-egy mondattal, történettel vagy neadjisten képpel. Ettől persze még jobban beindult, és egyre gyakrabban mondogatta, hogy nekünk "úgy" is találkoznunk kéne, és adjak rá lehetőséget, hogy... Én meg egyre inkább nem akartam ezt, és még a semleges helyen történő találkozásokat is igyekeztem lecsökkenteni, amennyire lehet. Néha meg is mondtam neki, hogy engem zavar, hogy "csak a testem kell neki", mire ő mindig tiltakozott, hogy a lelkem is kell, és szeret ő engem a maga módján és nem csak a testemre gondol stb. Most ott tartunk, hogy ő reménykedik, hogy egyszer még lesz lehetősége ezt bebizonyítani, én meg igyekszem elkerülni a számomra kényelmetlen találkozásokat.

Miért van bennem ekkora ellenállás? Számomra a férfi-nő barátságba simán belefér a szex, nem tartom szentségtörésnek. De ez a barátom annyira nem vonzó számomra, hogy azt nehéz elmondani is. Nem értem, mit szeretnek benne a nők, mert szerintem a teste sok mindennek elmondható, de vonzónak nem. Azt sem értem, miért érzi ő azt, hogy jóképű pasas. Nem bántom őt ezzel, soha nem mondtam neki, hogy nem tartom vonzónak, de azt ő is tudja, hogy nagyon kövér és fogynia kellene, mégsem tesz érte semmit, én meg így sajnos elképzelni sem tudom, hogy közelebbi (testi) kapcsolatba kerüljek vele. 

Nem tudom, meddig vagyok képes így ellenállni, és mikor jön el az a pillanat, amikor meg kell mondanom őszintén, hogy mit érzek. Nem akarom megbántani, nem akarom elveszíteni sem, mert mindemellett azért a barátságunk továbbra is fennáll, és jól esik beszélgetni vele, levelet kapni tőle és levelet írni neki, néha örömöt szerezni egy-egy kedves mondattal, de azt nem tudom neki megadni, amit szeretne. 

Azon szerencsés nők közé tartozom, akiknek szinte mindig orgazmusuk van, ha csak lehetőség adódik rá - azaz közösülés, orális szex, kézi kielégítés, önkielégítés. Ha véletlenül nem sikerül, akkor is általában a saját hibám, pontosabban a fáradtság, dekoncentráltság számlájára írható, nagyon ritkán marad el a csúcs a partner miatt. Az orgazmusok nagy része persze nem hüvelyi orgazmus, hanem a csikló izgatása által következik be, de ne legyünk telhetetlenek, ezek is nagyon-nagyon jók tudnak lenni. Persze az igazi a hüvelyi, abban is volt már jó néhányszor részem :).

Pl. a minap is. Nem tudom, mitől volt annyira jó, de rég nem volt már ilyen csúcsszuper. A párom néhány érintéssel annyira felizgatott, hogy alig bírtam kivárni, hogy belémhatoljon. Teljesen megőrültem már a vágytól, és mikor végre magamban érezhettem, akkor szó szerint sírtam a gyönyörűségtől az első perctől egészen a csúcsig.  Nem tudom, hogy csinálta, de emlékezetes marad, az biztos, és remélem, gyakran elő fog fordulni :).